B. Tomos Hajnal: Ma más...

Ma más szobák becézik nevedet 
a leghosszabb távolság végén, 
melyet te választottál, 
akár száz közül a nefelejcset, 
hogy végül rátapossál.

Ma lehetne közös falióránk, 
asztalunk, kávéscsészénk, 
kezedből kezembe simuló kilincs 
egy családi házon –
a te gyereked lehetne az enyém is 
s lennénk hárman egymáséi...

Ui:
Talán egy télutón,
csöndes évfordulón
még elgondolod:
életed olyan volt,
mint kétfelvonásos előadás,
s velem a szünetben találkoztál.

Oggi altre stanze vezzeggiano il tuo nome
alla fine della più lunga distanza,
che avevi scelto tu,  
come il nontiscordardime tra altre centinaia,
per poterlo calpestar infine.
 
Oggi potremmo avere in comune un orologio a muro,
un tavolo, delle tazze di caffè,
una maniglia in una casa famigliare, che
dalla tua mano passa alla mia –
tuo figlio potrebbe essere anche mio
e tutti e tre potremmo essere un dell’altro…
 
Ps:
forse durante una ricorrenza
silenziosa di fine inverno
ci penserai ancora:
la tua vita è stata
come uno spettacolo in due atti,
e me durante la pausa avevi incontrato.