Babits Mihály: Fortissimo (Fortissimo* in Croatian)

Haragszik és dul-fúl az Isten

vagy csak talán alszik az égben,

aluszik vagy halott is épen -

ki költi őt föl, emberek?

Anyák, sírjatok hangosabban:

akit föl nem ver annyi ágyú,

rezzenti-é gyenge sírástok?

És ne is könnyel sírjatok,

mert a könny mind csak földre hull:

hanggal sírjatok föl az égre,

sírjatok irgalmatlanul:

ne oly édessen mint a forrás,

ne oly zenével mint a zápor,

ne mint a régi Niobék:

hanem parttalan mint az árvíz,

sírjatok vagy a görgeteg

lavina, sírjatok jeget,

tüzet sírjatok mint a láva!

A drága fiúk hullanak

vérben a hóra napra-nap.

Ne hagyjatok aludni senkit:

ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,

de érdemes-e félni még?

és érdemes-e élni még?

Ó, mért nem hallani hangotok?

Menjetek a piacra sírni,

sikoltsatok a templomokban

vadak asszonyai, vadakká

simuljatok őrjítő, őrült

imában!

És ha hasztalan

ima, sírás: - mi káromolni

tudunk még, férfiak! Ma már

hiszünk káromlani-érdemes

alvó magasságot a Sorsban.

Hányjuk álmára kopogó

bestemmiáknak jégesőjét!

Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?

Tagadjuk őt, talán fölébred!

Cibáljuk őt, verjük a szókkal!

mint aki gazda horkol égő

házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó

volna süketnek mint az Isten!

Süket a föld, nem érzi hátán

hadak alázó dobogását.

Jó volna süketen csirázni

mint virághagyma föld alatt:

minden süket földben, Istenben

csak az ember szakadt ki a

süket Istenből iszonyokra

kikelt belőle féreg-módon,

Isten férgének, viszkető

nyüzsgésre, fájni - mert, ami

nem süket Isten: fájdalom,

míg az Istenbe visszahal!

*A Nyugatnak egy régi számából, melyet

  e vers miatt elkoboztak.  

Ljuti se i bjesni naš Gospod

ili možda na nebu spava,

spava, ili ga mrtvilo spasava,

tko će ga probuditi, o, ljudi?

Majke, plačite glasnije:

kog toliki topovi ne probude

zar može trgnut slabašni vaš plač?

I ne plačite suzama,

jer suze sve na zemlju padaju,

plačite glasom gore u nebo,

plačite nemilosrdno:

ne tako slabo kao izvori,

ne s takvom glazbom kao dažd,

ne kao pradavne Niobe:

već bezobalno kao potopi

plačite, ili kao usovi

lavine, plačite tučom ledenom,

il oganj-lavom plačite u nebo.

Dragi vam sinovi padaju

u krvi na snijeg iz dana u dan.

Ne dajte da spava nikome:

tko je danas miran, kukavan je i slab,

al isplati li se plakati još,

al isplati li se plakati još,

O, zašto se ne čuje vaš glas?

Iziđite na trg, tu plačite,

urlilčite u crkvama,

podivljale žene, divljajte

mlitve lude urlajte

u molitvi.

A ako beskorisni su

molitve i plač: – proklinjati još

znamo mi, muškarci. Danas već

vjerujemo i kletve da zaslužuje

zaspala Veličina našeg Usuda.

Ispljujmo mu na uljuljani san

ledenu kišu psovki, kletava!

Što jest, ako ga nema? Što nem ga, ako jest?

Porecimo ga, možda će ustati!

Porecimo ga, probudimo ga psovkom

ko gazdu koji hrče dok

kuća mu gori – gluh je Gospod naš!

Gluh je! Gluh!

O, kako bi danas dobro

bilo gluh biti ko gluhi Gospod Bog!

Gluha je zemlja, ne osjeti na sebi

bubnjanje mrtvih armija.

Dobro bi bilo postati gluh

ko klice lukovice cvijeta pod zemljom:

sve je gluho, u zemlji, u Bogu,

samo se čovjek sam istrgnuo

iz gluhog Boga svog, na užase

izmigoljio iz njega kao crv,

ko crv Božanstva, razdražljiv, ljut,

da vrišti, da ga boli – jer tko danas nije

gluhi Bog, tog mora boljeti

dok ne umre natrag u gluhog Boga svog.