This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Babits Mihály: Jónás könyve 1.

Portre of Babits Mihály

Jónás könyve 1. (Hungarian)


Első rész

Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
gurítván őt az ázott, rengő padlat.

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?

S ő monda néki: „Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!”

De a kormányos dühhel csapta vissza:
„Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
„Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!”
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsuszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.


PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationBabits Mihály összegyűjtött versei. Osiris Klasszikusok

Il libro di Giona 1. (Italian)


Prima parte

“Alzati, e vai a Ninive, inveisci contro la città!”
-- disse il Signore a Giona.
Là, la situazione è grave, la malvagità s’è diffusa,
i miei piedi son bagnati dalla sua lurida schiuma.
Cosi, gli parlò, e Giona si alzò, a scappare pronto,
ma non nel luogo, dove il Signore aveva inteso,
perché detestava profetare, e la città temeva,
in cuore suo, più di tutto, il deserto ambiva,
per esser circondato di solitudine e di pace,
altro che dal popolo esser’ preso a sassate.
Giungendo perciò nel porto di Jaffa,
salì sulla nave, per farsi portare a Tarso,
pagando il pedaggio, scappando dal Signore,
comeil ladro che fugge dal proprio carnefice!

Ma il Signore alzò una burasca forte,
e la lasciò scatenare sopra il mare,
enormi torri d’acqua s’alzarono allora,
ondeggianti e cascanti, blu mura d’onda,
come se un Ninive nuovo, s’alzasse e crolasse,
s’alzasse per un minuto e di nuovo franasse,
Torneava la nave, si ruppe l’albero della nave,
neanche una tavoletta intera rimase.

Perduto il senno, i naviganti stravolti,
scaricarono in mare tutti i pesi,
l’acqua salata che sferzava il loro viso,
ciascuno di loro, invocava il proprio Dio.
Giona spossato e del tutto esausto,
scese barcollando tutte le scale,
si ritirò nella cabina, in fondo alla nave,
e finalmante cadde in un sonno stordito,
rotolando su e giù sul pavimento bagnato.

Il nocchiere, controllando le tavolette,
s’inciampò in lui e cosi gli si rivolse:
Tu, grande dormiglione, cosa pensi di fare?
Chi sei? Alzati, invoca anche tu il tuo Dio desolato,
forse con l’aiuto suo, non è ancora tutto perduto!
O non hai neppure un Dio? Parla! Di che popolo
discendi? Forse sei stato tu a portarci la calamità
adosso? Di quale città sei cittadino?
Su queste acque, con noi perché sei venuto?


E lui rispose cosi: “Son ebreo io,
e sto scappando, dal Dio del cielo.
Che c’entro io con i peccati del mondo?
La mia anima aspira solo alla pace.
Le preoccupazioni di Dio, non sono mie:
dei guai altrui, responsabile, non mi sento.
Qui in fondo alla nave, lasciatemi nascosto!
Se ci affondiamo ed io mi affogo, è anche meglio.
Ma se volete scaricarmi, da qualche parte vivo,
lasciatemi in riva, vicino un solitario bosco,
dove mangiando in santa pace, ghiande
e viscole amare, perfino Dio si scorderà di me.”

Ma il nocchiere ribatte tutt’arrabbiato:
“Ma di quale bosco stai qui vociferando?
Dov’è il bosco? Dov’è, che ti dobbiamo scaricare?
Di qua, solo nel mare ti possiamo gettare!
E lo faremo di certo, perché non tollero i tipi,
di cui non so, qual’ peccati avevan’ commessi.
Ormai è sicuro, che la rovina, tu ci hai portato:
che ti rincorre l’ira di Dio, pure tu l’avevi detto!
Se Dio ti perseguita, non c’è diavolo che tenga.
Ahi, uomini! Prendete e portatelo via,
quest’ebreo!” L’avevan’ afferato subito otto mani,
per non permettere, che causa sua la nave si affondi,
perchè la pietra è pesante, lo è pure il piombo,
ma è più pesante, colui, chi è dal peccato gravato.

Giona continuo a lamentarsi e a gemere,
lo alzarono in alto, per lanciarlo nel mare.
“Attenti – oplà! Morte al traditore!”
Si sentì un gran tonfo… e si placò il mare,
come un mostro gravido, avuto il suo pasto.
Piegati in due e sulle ginocchia strusciando,
pien’ di gratitudine piangevano i naviganti,
giurando, vari sacrifici sconsiderati,
e in lontananza comparve l’arcobaleno.

L’acqua disegnava volute lisce come il marmo.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap