This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Balla Zsófia: Földi csendesség

Portre of Balla Zsófia

Földi csendesség (Hungarian)

Itten, északon – hol a nap hamar le-

nyugszik és szemel, kiszemel a ritka

tört eső – csak szél kotorász hajamban,

az egyedüllét,

 

mint a roncs levél, betemet. Bedől a

fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna

be? Lerogy, benő a magány, amelyet

annyira vágytam.

 

Tőle mit remélsz? Hogy életem a

méz, a só fölé magasodjon. Ő a

hegy, amelynek tág tetején belátom

messze a múltat.

 

Elmarad a mély csevegés, leválik

súly s világ, lehull alakoskodásom

mind, leszárad, -  haladunk a létem

tőanyagáig,

 

pontba roskadt test-gravitációig.

Robban, és a lávaszavak kiválnak.

Holt szülőim élete újra, végleg

rámszegeződik.          

 

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött

titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.

Nem segít se könyv, se a film lehűtni-

fűteni éjem.

 

Félek is, hogy elvadulok, ezért az

udvaron, kertben, a mezőkön nézek

szét: karóláb nyakmadarak struccolnak

ritmusaimmal.

 

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely

pattog, vaktában feketül. Sötétlő

fák között világit a meztelen nyír.

Friss vereségszag.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org

Il silenzio terrestre (Italian)

Qui al nord, dove presto tramonta il sole,

cade la pioggia sottile, pioggiarella,

tra i miei capelli solo il vento trufola,

la solitudine,

 

come fogliame marcio, mi seppellisce. L’erba

mi ricopre fino la porta, non aprirla! Chi vorrebbe

aprirla? Crolla, mi ricopre la solitudine, a cui

anelavo tanto.

 

Da lei che t’aspetti? Che la mia vita

si rialzi oltre il sale e il miele.

Lei è la monte, dalla cui vasta cima,

vedo il lontano passato.

 

Le profonde chiacchierate vengono a meno,

si stacca il peso e il mondo, la mia ipocrisia

precipita, s’inaridisce, - procediamo

verso la materia basilare della mia esistenza,

 

fino alla gravitazione del corpo, nella polvere crollata.

Scoppia e le parole di lava si staccano.

La vita dei miei genitori defunti, nuovamente

su di me s’appunta.

 

La poesia è orfanezza. Porta tutti tuoi segreti

alla luce, ti deruba, ti priva dei tuoi tesori.

Non aiuta il libro ne il film per riscaldare –

raffreddare la mia notte.

 

Temo di inselvatichirmi, perciò mi guardo

intorno nel cortile, nel giardino, sui prati:

ai ritmi miei, fanno dispetto,

uccelli di gambe lunghe.

 

Cos’è la solitudine? Minerale di ferro

in raffreddamento, che scoppietta, si sta

oscurando al casaccio. Tra gli alberi tenebrosi

illumina la betulla nuda. Odore di perdita fresca.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap