This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Balogh Attila: Ricordanza prudente XIX. (Óvatos emlékezés XIX. in Italian)

Portre of Balogh Attila

Óvatos emlékezés XIX. (Hungarian)

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és  meg – meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is  idetartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.
A formában hordozott sárból
itt építgettünk
vályogpalotát,
idenőttünk
kicsúfoltatni magunkat
a történelemmel
- pedig a cigánybaka is
megfagyott
a Don-kanyarnál.
Itt vagyunk hát
sovány krajcárokkal
megvesztegetni
az életet,
nemzetet hurcoló szekér nélkül,
tüdőbajos,
epét köpdöső asszonyokkal,
segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból,
az ország terhére
megcsonkított kultúrával,
ez hát a hazánk:
a mankófa-kerítés tövében;
az utatlan.úton
botorkáló gyermeksírás,
az orrvérzésig üldözött
háromlábú róka.
Az asszonysikoly,
földpadlós ház,
fázós csillagok mi vagyunk.
Csendes háborúban élek:
zörög a szegénység, mint a fegyver,
ágyút rejteget
a vályoggödör.
Mennem kell hát
az állami gondozott gyerekek
játékain megkeresni a leltári számot,
hogy sorsukat igazolhassam,
biztatni;
szebb életért.
A nehezebbet választom,
mindig a nehezebbet,
nem a hangért
beszélek,
nem a ritmusért
énekelek
- pedig Te szerettél táncolni
- kezemnek tisztábbik fele volt kezeden,
- parasztkendős anyámat kinevetted,
- de én megyek,
szerelmet csúfoló érzéssel,
és szép vagy,
combod feszülő izmai
engem rugdalnak messze
nyers húsodtól,
- ma  135-ször gondoltam rád.
Ki tudja mi leszek?
soha fel nem fedezett költő,
kultúr-autonómiát követelő,
kölyök szakállú,
mankóim sebességét meghazudtoló:
menekülő ember.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://tul-folyo.hu/

Ricordanza prudente XIX. (Italian)

Proseguo dunque,
con una manciata di scheletro
nel mio corpo infecondo,
sino al disabilità,
trascino la vita sino al Sole
con una muscolatura
sempre più indebolita –
perché anche noi apparteniamo qui,
dietro le pietre dell’Ungheria,
le madri radunate con la morte bianca  
qui avevano cantato
la tristezza nella nostra gola:
il cantar lontano.  
Dal, nelle forme trasportato fango,
è qui, che abbiamo costruito
castello di fango,
qui messo le radici
per farci dileggiare
dalla storia
- seppure, presso l’ansa di Don
son morti congelati anche
soldati zingari.
Dunque siam qui
con le misere corone
a corrompere
la vita,
senza la nazione trascinante carrozza,
con le donne tisiche,
che sputano fiele,
per trasformarci in una dinastia di manovali,
con la mutilata cultura
a carico del paese,
è questa la nostra patria:
ai piedi del steccato dell’albero di stampelle;
pianto brancolante dei ragazzini
sulle strade impervie,
sino al sanguinamento nasale
inseguita volpe a tre zampe.
Urlò di donna,
casa con pavimento di terra,
stelle freddolose siamo noi.
Vivo in una guerra quieta:
come arma crepita la povertà,
la fossa di fango
cannone nasconde.
Devo dunque andar
a cercar il numero dell’inventario, sui giocattoli
dei ragazzi, a carico dell’istituto statale,
per comprovare il loro destino,
incoraggiare;
ad una vita migliore.
Scelgo la più difficile,
sempre la più difficile,
non parlo
per la voce,
non canto
per il ritmo
- eppure a Te piaceva ballare
- il lato più pulito della mia mano era sulla tua,
- avevi deriso mia madre con fazzoletto da contadina,
- ma io vado via
con l’amore beffeggiante sentimento,
e sei bella,
i muscoli tesi della tua coscia
me che scalciano lontano
dalla tua carne viva,
- oggi ti avevo pensato 135 volte.
Cosa diventerò, chissà?
un poeta mai scoperto,
un fuggiasco con la barba adolescenziale
che pretende l’autonomia culturale,
che smentisce
la velocità delle proprie stampelle.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap