Berzsenyi Dániel: To the hungarians (I) (A magyarokhoz (I) in English)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

     Nem látod a bosszús egeknek

          Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

     Ámbár ezerszer vak tüzedben

          Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok

     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz

          Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár khán xerxesi tábora

     S világot ostromló töröknek

          Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,

     A szent rokonvérbe feresztő

          Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;

     Birkózva győztél, s Herculesként

          Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

     Szélvész le nem dönt, benne termő

          Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

          Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

     S hazája feldúlt védfalából

          Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

     A nemzet őrlelkét tapodja,

          Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn

     A fél világgal szembeszállott

          Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

     Oh! más magyarral verte vissza

          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,

          Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,

     A büszke Karthágó hatalma,

          Róma s erős Babylon leomlott.

1796-1810 között. Végleges formája: 1810

Oh you, once mighty Hungary, gone to seed,

can you not see the blood of Árpád go foul,

can you not see the mighty lashes

heaven has slapped on your dreary country?

Amidst the storms of eight hundred centuries

the battered towers of Buda still stand aloft,

although a thousand times, in anger,

you trod upon your own self, your own kin.

Your beastly morals scatter it all to dust

a brood of vipers, venomous, hideous,

lay waste the castle which beheld the

hundreds of sieges it used to smile at.

You stood defiant even against the wild

Xerxes-like hordes of Outer Mongolia;

you could resist world-conquering Turkey's

mighty assault on the East and yonder;

you did survive the murderous century

of Zápolya - the secret assassins' hands -

while you stood firm amidst the flames of

family blood-feuds in retribution,

for you were led by virtues of yesteryear

with Spartan arms you conquered throughout your wars;

wrestling you won, and Hercules-like

war-hammers shook in your steely fist-hold.

But now - you're gnawed by venomous, stealthy death.

Behold: the oak that proudly withstands the storm

that cannot break it from the North, but

vermin can chew up its mighty root-wor

and then it's felled by only a flimsy breeze!

That's why the firm foundation of every land

must be morality untarnished

which, if destroyed, Rome will fall and founder,

What are Hungarians now?! Sybaritic wrecks –

they've ripped their splendid native insignia off

while, from their homeland's ravaged bulwarks,

building a palace as lair of leisure –

they shed their ancient mantle of champions;

forget their tongue; they're aping the strangers' talk;

they stomp the nation's Guardian Soul, and

foolishly worship a childish idol.

How diff'rent rang the thunder of Hungary

amidst the blood-soaked battles of Attila,

who boldly faced half of the world in

punitive anger against the foul West!

Arpad, our Chief, the founder of Hungary,

had braver troops to fight the Danubian shores,

how diff'rent were the swords of Hungary

Hunyadi used to repel the Sultan!

But woe - this is how everything perishes.

We bear the yoke of fickle vicissitudes;

the fairy mood of Luck has tossed us

playfully upward and down, while smiling.

The iron fist of centuries finishes

but all that man has built: gone is noble Troy;

gone are the might and pride of Carthage,

Babylon, Rome - they have all gone under.