Meghalni február huszonnegyedikén,
milyen poén lett volna már:
szökőnap szökni meg mindaz elől,
mi most harap, s mi még harapni vár.
Huszonkilencedike a következő esélyes
gegre vennem, hogy úgyis meg kell halni:
négyévente lenne csak rendezhető
igazi kimúlásnapi parti.
Március elseje: megjött a tavasz,
odafönt madárricsajban tombol az ég;
én itt lent gúnyosan röhögve dobom fel talpam,
s dalolom: „Csuknikék, csukninkék!”
„Nyugalom, egy jól megválasztott halállal
bármely köznap emblematikussá tehető”
– biccent felém hívogatólag
háromszázhatvanöt fejével a temető.
