A Margitszigeten (Hungarian)
A Margitszigeten ismerkedtünk meg, Zoli katonaként ott dolgozott. Néhány év múlva már terveztük a közös jövőt. Egyházi esküvőt szerettünk volna. A pap azt mondta, előtte nem hálhatunk együtt. De másnap már a magzat is ott volt, csak akkor még nem tudtuk. Egy babaruházati boltom volt, teljes erőbedobással vittem. A huszonhatodik héten egy este elöntött a vér. Valósággal ömlött, magam se hittem volna. A mentő, mint valami hajó, vetődött velem kórházról kórházra. Egymást váltó orvosok sugdostak a fülembe. Az arcomra maszkot akartak nyomni. Miközben én védekeztem. Inkubátoros kórházat kerestünk kétségbeesetten. Végezetül a Baross utcai klinikán kötöttünk ki. Istálló nagyságú szülőszobában sorban feküdtek a nők, paravánokkal elválasztva. Akár az alvilágba úszó bárka: elkárhozottak gyötrődők hangja. A magas plafonról a felhéjasodott vakolat készültek alázuhanni. A sarkokban évtizedes portól fekete pókhálók. Minden személytelen volt. A testek, akár a fahasábok, kicsit távolabb feküdtek önmaguk fájdalmától. Amikor a kettő egymásra úszott, kiáltozni kezdtek. Egyszer csak én is. Akkor odalépett egy orvos, és a véresen kicsusszant testet felmutatta: “Fiú!” “Akkor meg fog halni” – válaszoltam, mert tudtam, ilyenkor a fiúk esélytelenebbek. Csak néztem a parányi testet az inkubátorban mozdulatlan. Negyvennyolc óráig élt. A tornacsarnok nagyságú kórteremben nem maradtam a boldogan szoptató anyák között. Saját felelősségre hazamentem. Útközben minden furcsa volt, amit ismertem. A világ idegen lett, erre emlékszem. Hogy minden távoli és valószerűtlen. A hiány, hogy valami nincsen itten. Zoltánka búcsúztatásán csak ketten voltunk. Hamvasztást és vízszórásos temetést választottunk. A bababoltotot felszámoltam. A ruhácskákat eladtam. Nem emlékezni! Kilenc évig teherbe sehogyan sem estem. A Meddőségi Centrumba jutottam. Nem ment könnyen, de végül sikerült. Terhes lettem. Ikrek! Kezdetben semmi baj sem volt. Lendületesen tettem-vettem. A félidőtől azonban mozdulni is nehéz lett. Egy vizsgálatnál azt mondták, az egyik baba mozdulatlan. Be kell feküdnöm. A terhespatológia hatszobás kórtermébe kerültem. Vasárnap hajnalban már leállíthatatlanok voltak a fájások. Elől a halott baba jött, ő nem segíthetett nekem. Ezért a másik érdekében a császármetszés mellett döntöttek. Gabriella nyolc óráig élt. De már a kórházban elhatároztam, hogy hat hónap múlva újra terhes leszek. Egy orvos azt mondta, akár egy gyereklánynak, kicsi a méhem. De a sikertelen szülések is edzik, tágítják. Gabriellát elhamvasztattuk, kis urnáját
Zoli hazahozta. Kértem, hogy rejtse el. Nem akartam tudni, hol van. Hat hónap múlva spontán terhes lettem. Fél időnél most is alámerültem. Épp a huszonhatodik héten, mint korábban is, ismét koraszülés következett. Sajnos az utolsó órákban a baba megfordult. Két császármetszés elvette volna a reményt. Megszültem hát. Lábbal jött előre. De két feltartott keze tovább nehezítette. Szilvia két és fél hétig élt inkubátorban. Agyvérzést kapott, a farfekvéses szülés megviselte. Egyszer, mikor egyedül voltam, Jégcsap doktornő foghegyről közölte, hogy értelmi fogyatékos lesz. És hogy én vagyok, aki vele ezt tette. Zokogtam napokig, harmadik héten szenvedését már nem nézhettem. Amikor felhívtak a kórházból, hogy meghalt, újabb zokogás örvényébe merültem. A hamvasztást Zoli végeztette. Az urna hazakerült, hogy ne legyen egyedül Gabriella. Most már nem kellett rejteni. Ezt a gyászt is túléltem, pedig a bűntudat miatt ma is visszatér néha. A harmadik koraszülésre már tudatosan készültem. Azt is elhatároztam, hogy császárt kérek. Huszadik hét után a kórházban feküdtem. A harmincadik héten a testemben valami ciripelni kezdett. Jeleztem. A kórházt megkerültem, saját szülészemet kértem. A fájások percenként jöttek. Császárra nem volt idő. Gyorsan a koraszülött osztályra vitték. Krisztián születési súlya másfél kiló. Hat hétig volt kórházban. Amikor hazavittük, már két és felet nyomott. Most másfél éves, láthatod, csupa boldogság és erő. Nem kesergek a múlton. Ez volt a sorsom. Alázat elfogadni, hogy lehet a vesztes is nyerő.
Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://www.zetna.org |
|
Sull’isola di Margherita (Italian)
Ci siamo conosciuti sull’isola di Margherita, dove Zoli era impiegato come soldato. Dopo alcuni anni progettavamo già il futuro insieme, volevamo un matrimonio religioso. Il prete ci disse, che prima non potevamo dormire insieme. Ma indomani il feto era già presente, solo, che noi non lo sapevamo ancora. Avevo un negozietto di articoli per neonati, lavoravo col massimo impegno. Una sera della ventiseiesima settimana ho avuto un’emorragia. Il sangue si riversava copiosamente, non l’avrei mai pensato. L’ambulanza, come una nave, sballottava con me, da un ospedale all’altro. A turno, i medici, mi sussurravano nell’orecchio. Volevano mettermi una maschera per l’ossigeno sul viso. Invece io cercavo di difendermi. Cercavamo disperatamente un ospedale, che avesse anche un’incubatrice. Alla fine siamo approdati all’ospedale di via Barros. In una sala parto, grande quanto una stalla, divise dal paravento, giacevano in fila le donne. Come negli inferi notante barca: la voce angosciante dei dannati. Dal soffitto alto stava per staccarsi l’intonaco gonfiato. Negli angoli ragnatele nere dalla polvere decennale. Era tutto così impersonale. I corpi, come tronchi d’albero, giacevano un po’ più lontani dal proprio dolore. Quando i due s’incontravano, cominciavano a gridare. Ad un tratto anch’io. Si avvicinò un dottore e mi mostra un corpo tutto insanguinato, scivolato fuori. “E’ maschio!” “Allora morirà” – risposi, perché sapevo, che in questi casi i maschi hanno meno probabilità. Guardavo quel minuscolo corpo immobile, nell’incubatrice. Aveva vissuto per quarantotto ore. Non son rimasta nella stanza grande quanto una palestra, tra le donne, che allattavano felicemente. Sotto la mia responsabilità sono tornata a casa. Strada facendo, tutto quel, che m’era conosciuto, sembrava strano. Il mondo m’è diventato estraneo, questo mi ricordo. Era tutto così lontano, irreale. Il vuoto, come se mancasse qualcosa. Alla cerimonia funeraria di Zoltánka eravamo solo in due. Abbiamo scelto la cremazione e la dispersione nell’acqua. Il negozietto di articoli per neonato avevo liquidato. I vestitini venduti. Non ricordare! Per nove anni non son rimasta incinta. Sono finita al Centro d’Infertilità. Non è stato facile, alla fine siamo riusciti. Sono rimasta incinta. Gemelli! All’inizio non ci son stati problemi. Lavoravo di gran lena. Passata la metà del tempo è diventata difficile perfino a muovermi. Durante un controllo mi dissero, che uno dei gemelli non si muove. Dovevo ricoverarmi. Mi ricoverarono in una sala parto di sei letti, di gravidanze problematiche. Domenica mattina erano inarrestabili i dolori. Per primo è uscito il bimbo morto, lui non mi poteva aiutare. Nell’interesse dell’altra avevano optato per il cesareo. Gabriella aveva vissuto otto ore. Ma già nell’ospedale avevo deciso, che entro sei mesi sarei rimasta di nuovo incinta. Avevo l’utero piccolo come un’adolescente, mi disse un medico. Ma anche i parti senza successo lo fortificano, lo dilatano. Gabriella fu cremata, Zoli portò a casa la sua piccola urna. Non volevo sapere dov’è, gli dissi di nasconderla. Dopo sei mesi sono rimasta incinta spontaneamente. A metà tempo di nuovo mi sono affondata, proprio alla ventiseiesima settimana, come precedentemente, di nuovo parto prematuro. Purtroppo nelle ultime ore il bimbo s’è rigirato. Due cesarei avrebbero tolto tutte le speranze. Dunque ho partorito spontaneamente. Veniva avanti col piede, ma le due mani alzate hanno reso tutto più difficile. Szilvia aveva vissuto due settimane e mezzo nell’incubatrice. Ha avuto un’emorragia cerebrale. Il parto podalico l’aveva fatto patire. Una volta che mi trovavo sola, la dottoressa Ghiacciolo mi comunico a mezza bocca, che sarebbe stata ritardata mentale. E che la causa di tutto sono io. Piangevo per giorni, alla terza settimana non riuscivo più ad assistere alle sue sofferenze. Quando mi chiamarono di nuovo dall’ospedale, ch’è morta, sono precipitata di nuovo in un vortice di pianto. La cremazione aveva fatto eseguire Zoli. L’urna, la portò a casa, per far sì, che Gabriella non fosse sola. Ormai non c’era bisogno di tenerle nascoste. Ho superato anche questo lutto, eppure attraverso il senso di colpa, a volte, anche adesso ritorna. Al terzo parto prematuro mi preparavo consapevolmente. Decisi che avrei chiesto il cesareo. Dopo la ventesima settimana stavo già in ospedale. Alla terza settimana, nel mio corpo, cominciò a frinire qualcosa. Lo segnalai. Aggirando l’ospedale, avevo richiesta la mia ostetrica. Le contrazioni erano senza sosta. Per il cesareo non c’era tempo. Lo portarono velocemente al reparto prematuri. Krisztián, alla nascita, pesava un chilo e mezzo. Era rimasto sei settimane in ospedale. Quando lo portammo a casa pesava già due chili e mezzo. Ora ha un anno e mezzo, come vedi è tutta felicità e forza. Non piango sul passato. E’ stato questo il mio destino. E’ umiltà accettare, che anche il perdente può uscire vincitore.
|