Csoóri Sándor: Ramo verde na minha mão (Kezemben zöld ág in Portuguese)

Kihabosodik majd újra a tavasz,
mint a folyton éneklő madár- szája
s a hantokat is körbeállja a fú,
de te már nem mosolyogsz többé
semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
újjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk isten pillantása
s az első világgáinduló gyalogbogáré,
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem
beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág.

Deita espumas novamente a primavera,
como a boca do pássaro que canta constantemente.
E as ervas cercam de pé os túmulos, também,
mas tu já não sorris
para nada daquilo em que a vida se prolongará.

Levo-te um ramo verde, amentilho penugento, malmequer dos
brejos, jubiloso,
junto do valado do moinho,
em cima deles brilha o olhar de deus
e o do primeiro besoiro sem asas úteis que saiu pelo
mundo,
mas tu a retirares-te só olhas para a parede.

Quem sabe: se sobreviver à minha confusão incurável,
quero lembrar-me deste teu último olho
deste teu olho que queima buracos pretos:
voa nele o estéril pó de giz da escola,
como se o pó de Cartago derrubado só agora chegasse a ti.

Não acredito que a morte seja mais talentosa do que eu.
Não acredito que a morte me pudesse roubar-te.
Vejo-me em ti, como se estivesse sentado numa ferida formosa:
ramo verde na minha mão e atrás de mim, oh, atrás de mim
espaços ilimitados: o mundo do além que em cima de
mim escurece.