Csoóri Sándor: Devojke s dinjama (Lányok dinnyével in Serbian)

Fáradtan s kicsit kényeskedve
mennek föl a hegyre.
Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:
édesség mézgömbje, leszakított Nap.
 
Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből?
mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket,
s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?
Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,
de mint a víz, megtöri a tekintetet.
 
Jönnek a zajos cérnagyárból,
derekuk orsójára föltekeredik a világ,
fák pillantása, napsugár sárga pamutja
s az eltéphetetlen férfi-vágy.
 
Bolondság, de hirtelen szomjas leszek
lábujjamtól a homlokomig –
Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,
taraján hatalmas muzsika lakik –
 
s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,
csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.
Sugárzik felém a válluk, mint a rádium
augusztus üveg-felhői alatt.
 
Szenvedek majd az emlékezésől,
ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.
Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,
s hódítását napot-emelő tenyerüknek.

Izvešačeno i umorno
išle su uz brdo.
U podignutim rukama dinje:
medene kugle, otkinuta Sunca.
 
Toliko im je ostalo od negdašnjeg raja?
od vremena kad su slobodno livadama lutale
i bose velike, sočne listove gazile?
Suknje su im, kao voda, prozirne,
i kao voda, prelamaju poglede.
 
Iz glasne tkačnice dolaze,
čitav svet namataju na vretena kukova,
poglede vrba, žutu svilu sunčevih zraka
i nepresušnu žudnju muškarca.
 
Ludost, ali odjednom, svaku poru
moga tela žed preplavi –
Ludost, ali odjednom preda mnom se stvori
uzburkana, preglasna melodija mora –
 
i sve to zbog njih, koje ni ne volim,
tek ih gledam, kao neznanu vatru, mirnu pticu.
Prema meni zrače im ramena kao radij
ispod staklenih oblaka avgusta.
 
Patiću od sećanja, kako na
valovitim stepenicama odmiču.
Ostavljaju mi leto, užarene forme svemira
i osvajanje dlanova koji Sunca dižu.