This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Csokonai Vitéz Mihály: Konstantinopel (Konstancinápoly in German)

Portre of Csokonai Vitéz Mihály

Back to the translator

Konstancinápoly (Hungarian)

Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki belőle.

1794



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Konstantinopel (German)

(GEKÜRZT)

Bosporus, der hier Europas Küste spült,
drüben aber Asiens Gestade kühlt,
dünkt gewiß sich diesseits ganz besonders nobel,
wäscht er doch die Mauern von Konstantinopel.
Auf der andern Seite: römische Ruinen,
nicht geringre Ehre zollt er sicher ihnen.
Komm mit, meine Muse, in die Stadt spazieren,
fürcht dich nicht, daß wir vielleicht uns dort verirren.
Komm, wir schaun uns an die reiche Pracht, die Schätze
und das Volk, gezähmt vom strengsten der Gesetze. -

- - -

Sieh die Gotteshäuser, wie sie prächtig strahlen,
wie sie mit dem Namen des Propheten prahlen.
Darin das Gejohle: il-la-ül-ilalla -
sicher hört es gerne in den Höhen Allah,
wenn in grünem Turban manch ein Muselman
gar so wolkenstürmend ihn anrufen kann.
Darum gab er diesen, anderen voran,
das berühmte Weisheitsbuch, den Alkoran.
Neben der Moschee das schlanke Minarett
reckt sich bis zum Himmel, schlank wie ein Skelett.
Goldener Halbmond auf des hohen Turmes Spitze
ist, wie wenn ein zweiter Mond am Himmel sitze.
Derweil legt aufs Volk sich eine Nebelhaube:
der falsch aufgeputzte böse Aberglaube.
Eulen, Fledermäuse, nächtliche Gespenster
lassen auch am Tag kein Licht herein durchs Fenster.
Auf der Kaiserkrone, auf dem Schwert der Ritter
sitzt Irrglaube, macht dem Volk das Schicksal bitter.
Anders war es, als wir sonst nichts kannten nur
das, was uns bescherte reichlich die Natur.
Damals war es noch nicht unsre Pflicht gewesen,
alles hinzugeben jenem düstern Wesen.
Glücklich war die Menschheit, ehe sie das Wort fand:
"heilig" und zum Bösen es gebraucht als Vorwand.
Unversehrt stand damals das Naturgebäude,
damit es den Menschen das Gesetz bedeute.
Doch seitdem der Bau so elend ward verwüstet,
haben böse Vögel sich dort eingenistet,
die verdrehten uns den nüchternen Verstand,
seitdem nahm der Bau von Tempeln überhand,
läßt die Mutter lieber hungern ihre Kinder,
wähnt sich heilig, quält mit Fasten sich nicht minder,
läuft hin zur Weihstätte mit der letzten Gabe,
nur damit der Derwisch was zu beißen habe.
Viele solche Narren sind dazu bereit,
alles hinzugeben für die Seligkeit.
Glücklich schätzt der Hirt sich, der auf den Altar
niederlegen kann ein Büschel Ziegenhaar.
Auch am Tage sehen solche Traumgesichte
und verbreiten nachts im Umkreis Schreckgerüchte.
Kommt heraus und laßt euch sehn im Sonnenschein,
euer Sonnenantlitz soll gepriesen sein.
Solch ein dunkler Tempel ist nur ein Verließ,
doch ihr tut, als wär's das Tor zum Paradies.
Ihr wollt, daß sich jeder dräng in die Moschee,
ob er Hirn im Kopf hat, das tut euch nicht weh.
Wenn der Mann nur fleißig jeden Freitag fastet,
barfuß, hungrig zu den heilgen Stätten hastet,
die Liturgien, meint ihr, genügten schon,
jeder Dummkopf wird durch sie zum Gottessohn.
In den Himmel kommt man auch auf andre Arten,
nicht nur als Skelett, verzehrt von Pilgerfahrten.
Führt ein Leben einer noch so brav und ehrlich,
Einlaß in den Himmel kriegt er bei euch schwerlich.
Türken haben sich ihr Paradies geschaffen,
wer kein Türke, kann nur durch das Gitter gaffen.
Heilige Natur, laß deine Stimme tönen,
damit alle Menschen wieder sich versöhnen.
Ekle Nachtgespenster fliehen gleich vom Ort,
sprichst, Natur du, einmal aus ein klares Wort.
Laß doch deine Himmelssterne hell auf leuchten,
daß sie das, was künstlich ausgedacht, verscheuchten.
Ach, laß angefacht von solchem echten Grimme
kämpferischer klingen meine schwache Stimme.
Höher, meine Seele, ja, ich will es wagen,
was Vernunft ist mutig, klar und laut zu sagen.
Worte, die den alten Kram doch überwinden,
von den Herzen reißen ab die zähen Rinden.
Schließt die Menschheit einmal auf den großen Speicher,
finden ihre Söhne Heilung, werden reicher.
Bald regiert die Liebe überall auf Erden,
auf daß alle Menschen wieder Brüder werden,
fromme Klagetöne keinen mehr verlocken,
glückverheißend Erz wird aus den Kirchenglocken.
Vielen Menschen reicht dereinst zum wahren Nutzen,
das, womit sie unnütz Gotteshäuser putzen.
Eil dich, Zeit! Kommt Jahre, glücklichere, rasche,
auch wenn bis dahin ich längst schon ward zu Asche.
Dennoch sing ich fröhlich dir zum Gruß die Ode,
jemand denkt wohl dran, was einst gesagt der Tote:
Mag die Eulenwelt mein Herz mit Abscheu füllen,
daß aus ihr ich scheid mit edlem Widerwillen.




minimap