Déri Balázs: Újra a labirintus

A fonál végét megfogni, az volt nehéz.

És kivárni előtte, hogy a nő arra jár,

és azt a nőt fölismerni, az volt nehéz:

arca kissé püffedt, járása tétova lett.

Ahogy bemutatkozott, semleges volt

a kézfogása. Álomlátás intette, szólt a férfi,

hogy térne vissza. Álomlátás, szólt a nő,

és szenvtelen adta át a vörös gombolyagot.

A férfi a legbelső teremig nem állt meg.

A fonál addig ért. Iszamós földet gondolt,

bűzt, szörnykarok szorítását, rejtekből

rátörve. De csak egy kupac csontot talált

a fáklya fényénél, a sarokban. S némi

száraz vért a falakon. A dulakodás nyomait.

Leült és várt. Szörnyre. S még ez volt nehéz:

mielőtt ellobbant a fáklya, meggyújtotta

a fonált. Meggyújtotta a fonált a férfi.

Spojiti kraj sa krajem, to je bilo teško.

I pre toga dočekati da se pojavi žena

i onu ženu prepoznati, to je bilo teško:

lice joj nešto nabreklo, hod nesiguran postao.

Kako se predstavila, njeno rukovanje je

nedokučiv bio. Privid sna opomenula, reče on,

da bi se vratila. Privid sna, reče ona

i crven smotuljak ravnodušno predala.

On nije stao do zadnje odaje.

Nit je dotle dosezala. Memljivu zemlju osetio,

vonj, stezanje nemana, što se iz skrovišta

izbija. Ali u uglu, u svetlu baklje,

samo gomilu kostiju našao. I na zidovima

osušene mrlje krvi. Tragove tuče.

Seo i čekao. Nemana. I što je još teško bilo:

pre no što se baklja ugasila, nit je

zapalio. On je zapalio nit.