Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

Cristo mio,
toglierò la tua immagine dal muro. Avverto le sue
linee, i suoi colori, come un’alterazione distorta,
cosi come appari qui, non riesco mai immaginarti.
Con certi splendidi occhi azzurri, così satollo
e lieto, con il viso paffuto d’un colore rosso
soave, come una rosa caduta nel latte.
T’ho veduto durante tante notti, anche ascoltato un’infinità di volte, io lo so, che tu eri un semplice, smorto, stanco e a noi somigliante.
Erravi insonne sui sentieri degli reietti, nelle valli di
lacrime della fame e della miseria, e sull’orizzonte
della tua angoscia appenata, le fiamme, della tua
Gerusalemme decadente, lambivano già il cielo.
La tua voce procurava onde doloranti, quando
dopo tanto parlare, con voce rauca ricominciavi
a parlare. Tuo vestito stracciato e sbiadito era
copiosamente coperto dalla polvere della strada,
sul tuo viso emaciato, screpolato dal vento e dal
sole, il giallume si fiammava in rosso ramato,
dai tuoi occhi fumanti cadevano sfrigolando sulla
tua barba incolta le lacrime di Dio -