Füst Milán: Miloval jsem svou ženu I. (A feleségem története. I. in Czech)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.

Že mě žena podvádí, to jsem tušil už dávno. Ale že s tímhletím? Já měřím šest stop a jeden palec, jsem tedy, jak se říká, hotový obr, plivnout na něj, je po něm!
Tak jsem zpočátku o panu Dedinovi smýšlel. Své vyprávění bych tím ovšem neměl začínat. Jenže co naplat, když si na něj vzpomenu, ještě i dnes se celý naježím.
Udělal jsem vlastně chybu, když jsem se oženil, to vím. Už proto, že jsem toho předtím se ženami moc nezažil – neměl jsem na to povahu. Když se ohlédnu zpět na své rané mládí, napadá mi z milostných příběhů vlastně jen jediný, který by stál za řeč.
Bylo mi asi třináct, toulal jsem se po městském parku v Sneeku v Holandsku. Je to blízko Fríska, tam jsme tenkrát bydleli. V parku seděla vychovatelka a volala na klučinu, kterého měla na starosti:
„Veux-tu obéir! Veux-tu obéir!“
To se mi strašně líbilo. A taky mu ještě říkala:
„Vite, vite dépêche-toi donc!“
I to se mi velice zamlouvalo. Možná že jsem si už tehdy umínil, že se ožením jedině s Francouzkou. Zkrátka a moudře, naslouchal jsem tomu sladkému štěbetání s velkým potěšením a potom jsem, jakoby z vyššího vnuknutí, odběhl na konec parku, vytrhl ze sešitu list a napsal na něj holandsky (francouzsky jsem ještě psát neuměl, mluvit taky ne zrovna dobře, spíš jsem jen rozuměl, co kdo říká):
Greppel, greppel! Ta dvě slova. Což mělo znamenat, že bychom si mohli na chvíli zajít do škarpy. Poblíž byl opravdu široký, travnatý příkop. S tím listem papíru jsem tedy předstoupil před vychovatelku a mírně, jako když mě maličkého posílali k hokynáři nakoupit, jsem stál a upíral na ni oči. Papír jsem držel v rukou před sebou.
Vychovatelka asi myslela, že jsem se zbláznil.
Slovům rozuměla, jenže nechápala, oč jde. Pravda, byl jsem pěkný habán, mohla mě klidně mít za osmnáctiletého, ale přece jen jsem měl ještě krátké kalhoty a podkolenky a k tomu pěknou modrou námořnickou blůzu, na které mi maminka ráno uvázala mašli. Měl jsem tehdy také ještě červené tváře, ovšem – i uši rudé a k tomu pěkně veliké, zato zuby bílé a oči odvážné, věrné. A zkažený jsem nebyl, to opravdu ne. Kde se ve mně vzala odvaha něco takového napsat, to bych dnes nedokázal vysvětlit.
Vychovatelka na mě samozřejmě civěla, div jí oči z důlků nevypadly.
„Qu‘est-ce que tu veux?“ zeptala se mě.
Ani teď jsem se nezastyděl. Stál jsem před ní, jen tak, jako beránek, a najednou jsem utekl. To se potom opakovalo i druhý a třetí den.
Vychovatelka se mohla smíchy potrhat; sotva mě zdaleka uviděla, jak se blížím s tím svým sešitem, celá se prohýbala v štíhlém pase. „Eh bien, tu ne sais pas ce qu‘il te faut!“ řekla soucitně. Zřejmě byla dost zkušená. „Ubohý chlapče, ty nevíš, co bys chtěl, viď?“ opakovala. A zahleděla se mi do očí pohledem, který mě propaloval jako oheň, a ještě mě štípla do tváře. Zase jsem utekl.
Ale nakonec si to přece jen rozmyslela. Proč vlastně ne, řekla si asi v duchu. Alespoň z toho nekoukají klepy nebo jiné nepříjemnosti. Vymyslela si to tedy takhle:
Ten nápad se škarpou se jí taky líbil. Nad škarpou byl dokonce takový můstek, a pod ním křoví a všelijaké býlí; když se přesvědčila, že tudy chodí hlídač jen dvakrát denně – v pět ráno a po sedmé večer – a když viděla, že tu jinak v těch vedrech není ani živáčka, přiběhla za mnou jednou ráno tam k tomu můstku, v ruce košík, konvičku na mléko nebo co, ještě celá rozcuchaná a rozpálená, že jsem byl úplně bez sebe. To dá rozum, vždyť jsem byl ještě kluk, a ona tak vlaze voněla postelí!
Našim jsem něco namluvil, proč tak brzo vstávám, mamince jsem se ostatně radši vyhýbal a potuloval se v slunečním žáru od rána do večera jako mátoha. A tak to chodilo celé léto. Tenkrát se mi ženy zprotivily.
Když jsem byl potom o rok později u jednoho ze svých strýčků na prázdninách – byl to jediný milý, takový prostopášný strýček –, dal mi udělat žebřík, abych po něm mohl ze svého pokoje přelézt do protějšího, o patro vyššího domu, kde se večer co večer koupala překrásná dáma. Bylo také zrovna horké léto, nechávala tedy okna bytu otevřená, a tak jsem jednoho krásného dne, vznášeje se mezi nebem a zemí, přelezl ze svého pokoje do jejího okna. Abych ji nepolekal, zašeptal jsem
„Je tady jenom jeden chlapeček!“
Ona se opravdu nelekla, jen v té své vaně velice zvážněla. Vždyť mě dokonce od vidění znala. Potom mi mlčky pokynula, já jsem sestoupil z římsy a ona mě se zasněnýma očima přivinula k sobě.