This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Fekete István: Mgła (Köd in Polish)

Portre of Fekete István

Köd (Hungarian)

A havason
Előttem a Bisztra patak, hátam mögött az „Isten széke", s a patak csattogó zúgását mormolva nyeli el körös-körül az erdő. A patak vágtatva jön le a havasból, zöld-fehér tajtékot vet a sziklákon, és pisztrángokat rejteget hideg ágyában. Az erdő pedig végtelen. Alja bükk, a teteje fenyő, s a kopasz bércek az eget tartják télmarta vállukon. Tiszta időben ide látszanak a távoli havasok, az égig borongó ködben fáradtan tétovázik a szem, és csak a gondolatok vájkálnak a tejfehér gomolygásban, amelyben nincs semmi, de mégis minden lehet benne.
Barlangok lehetnek és törpék, szakadékok és óriások, sárkányok és kincsek - szóval minden, hiszen olyan messze vannak, olyan elérhetetlenek, olyan tiszták és igazak, mint a gyermekkori álom, amelyben évmilliók álma reszket.
Kis házban lakom egy ledőlni készülő sziklatömb alatt, és ez a nagy darab szikla ötször akkora, mint Kovács néni háza, akinél lakom.
- Nem esik ránk ez a ménkű nagy kő, Kovács néni? - Tán csak nem…
- Jó, jó, de ha mégis meggondolja magát?
- Ne tessék attól félni, ha eddig kibírta… - legyint olyan mellékes mozdulattal, mintha azt mondaná: - Ha meg ledől, úgyis kár minden szóért.
Ez igaz. Ha ez a szikla megindulna… - nem, ne fessük az ördögöt a falra! -, a jaj szócskának még a j betűjét sem tudnánk sóhajtani, és az utolsó ítéleti trombitásnak külön mentőexpedíciót kellene szervezni csontjaink kihalászására.
Reggelenként tisztelettel nézem a sziklát, iszom a bivalytejből készült kávét s azt a csodálatos, nehéz levegőt, ami idefolyik a havasról.
Kovács néni háza a legszélső a Bisztra völgyében, utána már csak a rengeteg erdő van, és csak azért jött ide lakni, mert ezt a kis házat megörökölte.
- Valakinek kell benne lakni - mondja, s ebben igaza is van. Kovács néninek szabályos - mondhatnám, törvényes - neve Szabó Jánosné, de mivel első urát Kovácsnak hívták, ahhoz ragaszkodik.
Így megszoktam már - mondja -, minek váltogassam a nevemet? Nem igaz? Jánosnak meg mindegy.
- Persze - mondja János, Kovács néni második ura, akit egyáltalán nem zavar az előd, aki itt fekszik békén a nagy szikla mögött, a bükkfák alatt, és nyilván meg van elégedve János bácsival, aki a testhalmot szép kerítéssel szegte körül, mint ahogy azt egy utódtól el is várja az ember.
Most ismerkedem a környékkel, és János bácsi hűségesen kísér, mint akinek ez a dolga. A nagy szikla mögött ott az erdő, egy kis tisztáson ott a kert s a kert mellett a temető. Kéznél van minden.
Elgondolkodom ezeknek, a szerintünk „egyszerű" embereknek az életén, és elképzelem, milyen mélységesen igaz és szép élet lehet együtt élni azokkal, akikből lettünk, s akik leszünk! A házban az élők, a kertben a holtak, és ha a rossz útra kanyarodott utód kiáll a faragott pitvarba, a régi fák az elmentek szavát suttogják, hogy: - Tedd ezt, vagy ne tedd ezt - és: - Fiam, térj észhez, mert nem vezethet jóra, amit most cselekszel...
Elgondolkozom erdőszagú, ősi szép életünkön, és irigylem őket. Szerintünk nehéz ez az élet és szegény - a szó számtani értelmében -, de az élet nem számtan, az élet köd és mese, tragédia vagy öröm, amelyből azonban cirkusz sohasem lesz itt a fák közt, a havas alatt, ahol a Bisztra csattog, és a szennyet is lemossák a viharok.
A ház körül néhány tyúk kapirgál egy kakas vezénylete alatt, de olyan óvatosan, a vadmadár rebbenő ösztönével, mint akik tudják, hogy itt nem tréfa az élet. Egy suhanó árnyék, s a levegőből sziszegő szárnnyal jön a halál. Hogy aztán a királyi sas-e a tettes vagy az útonálló héja, az már a tyúknak mindegy. Ő vigyáz magára, ahogy tud, és menti a bőrét Kovács néni számára, ahogy csak lehet. Éppen ezért nem megy messze a bokroktól, s amint felhangzik a kakas kerregő riadója, rohan az ágak alá - a halál pedig felcsap a levegőbe, és másutt keres ennivalót, mert - végeredményben - a halálnak is enni kell. A halálnak is fiai vannak, akiket szeret és táplál az élet nevében...
Kovács néninek azonban nincs kutyája. Már első éjjel feltűnt, hogy nem hallok kutyaugatást, csak a Bisztra zúg az ablak alatt, mintha a fenyők susogása szaladt volna le a hegyekből.
- Kutya? Tartanék én, lelkem, volt már talán tíz is, de minek tartsak. Megszereti őket az ember, aztán sajnálja, ha elviszik a farkasok.
- Meg kell kötni, hogy ne mászkáljon az erdőben.
- Erdőben? Mer is az a szegény kutya az erdőbe menni! Innét viszik el az udvarból…
- Innen?!
- Innen hát! Az ablakból néztem, ott szorították meg szegényt a kerítés mellett… Szép, holdvilágos éjszaka volt. A tornácig ért a hó...
Odanéztem a kerítés mellé, ahol mérgesen zöldellt a csalán, és bab futott a karók ösztövér derekán, és nehéz volt elképzelni, hogy itt derékig ér a hó, tél van és éjszaka, és a jóravaló Bodrit ott hóhérolják a farkasok.
Így aztán nincs kutyaugatás, csak a patak zúg és a szél, a gerendák pattognak néha, mintha sóhajtanának a tető terhe alatt, és Kovács néni kurjant - ha ragadozó madár kering a levegőben -, elhessegetve a vészt a baromfiak együgyű feje felől.
- Ne kiabáljon, Kovács néni. Hadd jöjjön közelebb az a héja. Meglövöm, és nincs rá gond.
Kovács néni megörült, én pedig ültem a faragott tornácon, és lestem a héját, amely nem is váratott magára. Jött, levágott, felemelte a szép, rántani való csirkét - hogy sírt szegény -, s én úgy elhibáztam, hogy jobban sem kellett.
- Ammondó vagyok, jobb, ha kurjongatok - vélte Kovács néni, és én erősen szégyenkeztem, dühösen néztem puskámra, mely nem volt oka semminek. Elhibáztam, és kész! Igaz, hogy olvastam éppen, igaz, hogy nem volt megtöltve a puska, de ez nem mentség.
Ha valaki héját les, ne olvasson, és töltse meg a puskáját. Ez az igazság! Különben is, nem olvasni jöttem ide, hanem vadászni, és nem merek Kovács néni szemébe nézni, amíg vadászbecsületemben megrendült hitét helyre nem állítattam.
Becsuktam a könyvet.
- Itt fészkel valahol ez a héja?
- Itt valahol a környéken, mert néha ide hallatszik, amikor hívja fiait. Röpülősök lehetnek már azok is.
- Hát majd én!... - nem mertem nagyobb ígéretet tenni, de vállra dobtam a puskát, és ebben benne volt, hogy: jaj a héják környékbeli minden nemzetségének. Zsebre vágtam az őzhívót, ami majdnem úgy szól, mint a szüleit szólingató héjafiók, és a nagy szikla mellett nekivágtam az erdőnek.
Itt nincs gyalogút, itt nincs cserkészút, itt nincs csapás, itt igazán erdő az erdő, s árnyékom olyan hétyen jár, ahol évmilliók óta ketten-hárman keresztezték talán magányos utamat.
Szél nincs, mégis beszél az erdő. Régi avar törik lábam alatt, száraz mohán csúszik bakancsom, s a bükkök zöldezüst oszlopai mintha magát a ragyogó nyári eget tartanák. Majdnem elfeledkeztem a héjákról. Amikor már jó magasan jártam, elővettem a sípot, és megszólaltattam a bajba jutott őzgida panaszos hangját. A siránkozás elmúlt az erdő zsongásában, csak a fák álltak várakozóan, és én lapultam egy öreg bükkhöz, hogy hátha jön valami. Erre a hangra jöhet őz is, aki a fiát félti, jöhet róka is, farkas is, akik enni akarnak, és jöhet a héja is, akinek fiai így hívják anyjukat, ha éhesek.
Csend.
Zsong az erdő, mint a tenger, amelynek hullámai a végtelenségből érkeznek, harkály kopog valahol a beteg fák szikkadt mellkasán, hangyák mászkálnak az öreg bükk törzsén, valami titokzatos küldetésben, amit csak ők tudnak, de más nem történik semmi. Szemem minden moccanást felszív, és már majdnem indulni akarok, amikor hangtalan suhanással a vén bükk kiálló ágára érkezik a héjamadár. Előrenéz - túlrepült rajtam - és csodálkozik.
- Hívott valaki?
Lassan felemelem a puskám, és a dörrenés szétvágja a csendet, és lesepri az ágról a nagy madarat.
A hegyoldalak labdáznak még a puska csattanásával, de a madár lehullott, s az öröm mögött a puska szava volt már a pont.
Ő is csirkét akart, én is, s hagy melyikünknek van több joga, hozzá-, azt csak az a jó Isten tudná megmondani. Felemelem szárnyaló, puha testét, megfogom élelemszerző éles karmait, és viszem őt lefelé, Kovács néninek, a völgybe, akinek kutyáit télen a farkasok viszik el az udvarból, akinek a féreg az féreg, és el kell pusztítani, s akinek nincsenek ilyen tétova gondjai.
- Tessék, Kovács néni, itt van! Az öregasszony szeméhen elismerés villan fel a városi ember puskája iránt, megmarkolássza a héja húsos combját, mint a csirkéét. - Milyen kövér a büdös - mondja -, hát ez ette a jószágaimat...
Nézem a szép, ragadozó vadmadarat, de bennem sem öröm, sem büszkeség, semmi, de semmi nincs. Ami van, arról hallgatok, Kovács néni úgysem értené meg. Sajnálom a héjamadarat.



PublisherMóra Könyvkiadó
Source of the quotation105-108.o.

Mgła (Polish)

U moich stóp płynie potok, Bystry, za plecami mam „Boży tron", a gęsty otaczający mnie las wchłania szum wody. Potok galopuje spod szczytu, rzuca na skały białozieloną pianę i w zimnym jego korycie kryją się pstrągi. Las zaś jest bezkresny. Dołem rosną buki, wysoko świerki, a na samej górze nagie skały dźwigają nieba na swych ośnieżonych barach. W pogodne dni dalekie ośnieżone szczyty są już stąd widoczne, ale gdy pod niebem rozpościerają się mgły, znużone oczy zatrzymują się na ich skraju i tylko myśli mogą się przebić przez mleczne kłębowisko, w którym pozornie nie ma nic, a jednak wszystko możé tam się kryć.
Mogą tam być jaskinie i krasnoludki, urwiska i olbrzymy, smoki i skarby — jednym słowem, wszystko, bo przecież szczyty są tak dalekie i niedosiężne, takie czyste i prawdziwe jak dziecięce sny, które ogarniają sen milionów lat.
Mieszkam w małej chatce pod skalnym zrębem, który zamierza na nią runąć; skała jest pięć razy większa od chaty gaździny Kovacsowej, u której znalazłem schronienie.
- Czy ta ogromna skała nie spadnie na nas, gaździno?
- Może nie...
- No dobrze, ale jakby się namyśliła?
- Nie bójcie się, panoczku, kiej tak długo wytrzymała... - macha ręką obojętnym ruchem, jakby chciała powiedzieć: „A jak spadnie, to i nie będzie o czym gadać''.
To prawda. Gdyby ta skała miała spaść... Nie, nie wywołujmy wilka z lasu! Nie zdążylibyśmy powiedzieć „och" ani nawet westchnąć samym „o", a w dniu sądu ostatecznego chyba specjalna ekspedycja pozbierałaby nasze kości.
Codziennie rankiem z szacunkiem spoglądam na skałę, popijam kawę z bawolim mlekiem i rozkoszuję się cudownym, nieomal namacalnym powietrzem, które spływa z ośnieżonych szczytów.
Chata starej Kovacsowej stoi daleko za wsią, jest ostatnim zabudowaniem w dolinie Bystrego. Za nią rozciąga się już tylko gęsty las. Kovacsowa tylko dlatego się tu przeniosła, że to jej scheda.
- Ktoś musi tu mieszkać - powiada i ma zupełną słuszność.
Prawdziwe, legalne nazwisko starej Kovacsowej brzmi Szabó. Jest żoną Janosa Szabó. Ale jej pierwszym mężem był Kovacs i bardziej jest do tego nazwiska przywiązana.
- Przywykłam do tego nazwiska, po co mam je zmieniać? A Janosowi wszystko jedno.
- Pewnie że tak - potwierdza Janos, drugi mąż Kovacsowej. Wcale mu nie przeszkadza poprzednik, który spoczywa w spokoju pod bukiem niedaleko wielkiej skały i z pewnością jest zadowolony ze swego następcy, który mu mogiłę ogrodził pięknym płotkiem, jak tego należy oczekiwać od uczciwego następcy.
Teraz zapoznaję się z okolicą, a stary Janos wiernie mi towarzyszy, jakby nie miał nic lepszego do roboty. Za ogromną skałą zaczyna się las, na małej polance znajduje się ogródek, a tuż za ogródkiem cmentarz. Wszystko jest pod ręką.
Zastanawiam się nad życiem tych - w naszym pojęciu - „prostych" ludzi i myślę, jaką głębię prawdy i piękna wyraża tak bliskie współżycie z przodkami, od których się wywodzimy i do których sami pójdziemy! W domu mieszkają żywi, pod ogrodem umarli. Jeżeli któryś z potomków wyjdzie na rzezbiony ganek, stare drzewa szepcą mu przebrzmiałe słowa tych, którzy już odeszli: „Tak uczyń" - albo: „Nie czyń tego!" Albo też: „Synu, zastanów się, bo to, co teraz robisz, do niczego dobrego nie doprowadzi..."
Wyobrażam sobie pachnące życie minionych pokoleń i zazdroszczę im. Dla nas takie życie to bieda i trud, jeśli szácować je pod kątem matematycznym, ale życie to przecież nie matematyka. To bajka i mgławica, tragedia lub radość, ale wśród tych drzew i niebosiężnych szczytów, w dolinie, gdzie szumi wartki potok i ulewy spłukują wszelki brud, to nigdy nie jest cyrkowa farsa.
Przy domu kilka kur dziobie w piasku pod przewodnictwem koguta. Zachowują się z ostrożnością właściwą dzikiemu ptactwu, które instynktownie wie, że żyć w tej okolicy to nie żarty! Wystarczy, by przemknął cień po ziemi, i już z góry spada skrzydlata śmierć. Czy sprawcą jest orzeł królewski, czy jastrząb rozbójnik, to dla kury obojętne. Jest czujna i radzi sobie jak potrafi, strzegąc swej skóry dla dobra starej Kovacsowej. Dlatego woli nie odchodzić od krzaków, żeby na alarm dany przez koguta jak najprędzej się skryć pod niskie gałęzie. Śmierć zaś wzbija się znów pod chmury i gdzie indziej szuka pożywienia. Bo ostatecznie i śmierć musi coś jeść. Szczególnie gdy ta śmierć ma młode, które kocha i żywi, jak jej nakazuje życie...
Kovacsowie nie mają psa. Od razu pierwszej nocy wydało mi się dziwne, że nie słyszę szczekania: tylko Bystry szumi pad oknami, jakby szum świerków zbiegał z wysokich gór.
- O psa pan pyta? Chętnie trzymalibyśmy psa, panocku, mieliśmy ich już z dziesięć, ale po co? Człek pokocha stworzenie i potem mu żal, jak je wilki zagryzą.
- Trzeba psa przywiązać, żeby nie łaził do lasu.
- Do lasu? Żaden pies nie odważy się pójść do lasu! Tu, na podwórzu, wilki je zagryzają!
- Tutaj?
- Pewnie że tutaj. Patrzyłem przez okno, jak nam ostatniego przyparły do płotu... Była jasna księżycowa noc, śnieg leżał na wysokość ganku...
Popatrzyłem na płot, pod którym rosły wściekle zielone pokrzywy, a po chudych sztachetach pięły się powoje. Trudno było sobie teraz wyobrazić śnieg zalegający podwórze po pas i księżycową noc, i poczciwego Kruczka rozszarpywanego przez wilki.
Nie ma więc szczekania, szumi tylko potok i wiatr i tylko czasem zatrzeszczy jakaś belka, wzdychając pod ciężarem dachu. A stara Kovacsowa pokrzykuje z okna, gdy dostrzeże krążącego pod chmurami drapieżnika, żeby odpędzić niebezpieczeństwo grożące kurzym łebkom.
- Niech pani tak nie krzyczy, pani Kovacsowa. Niech ten jastrząb przyleci bliżej, zabiję go, i po kłopocie.
Kovacsowa ucieszyła się, a ja siedząc na ganku wypatrywałem jastrzębia. Nie dał na siebie czekać: przyleciał, spadł na pięknego kurczaka zdatnego już do nadziania - ależ się biedactwo darło! - a ja tak spudłowałem, że trudno byłoby to zrobić lepiej.
- Powiadam panu, że krzyk jednak lepszy - orzekła Kovacsowa, a ja, zawstydzony, ze złością spoglądałem na dubeltówkę, która przecież niczemu nie była winna. Spudłowałem i koniec! Prawda, że właśnie coś czytałem i że strzelba nie była nabita, ale to mnie nie usprawiedliwia.
Jak się chce upolować jastrzębia, nie wolno czytać, a dubeltówkę trzeba sprawdzić. To jest sedno sprawy! I w ogóle przyjechałem tu na polowanie, a nie na czytanie książek. Nie śmiem teraz spojrzeć Kovacsowej w oczy, dopóki się nie zrehabilituję i nie przywrócę jej wiary w moje łowieckie talenty.
Zamknąłem książkę.
- Czy ten jastrząb ma gniazdo gdzieś w okolicy?
- Tak, gdzieś niedaleko, bo aż tu słychać, kiedy woła swoje młode. Już z pewnością dobrze fruwają.
- No to ja... - przerwałem, bo bałem się wystąpić z konkretną obietnicą, ale zarzuciłem broń na ramię ruchem, który miał znaczyć: „Biada wszystkim pokoleniom jastrzębi w tej okolicy!"
Wziąłem jeszcze do kieszeni gwizdek - wabik na rogacza, którego świst przypomina nieco nawoływanie młodych jastrzębi, i zapuściłem się w leśną gęstwinę za zwisającą skałą.
Nie ma tu ani drogi, ani ścieżki, ani nawet śladu ludzkiego przejścia. Las jest naprawdę lasem. Przedzierałem się przez takie chaszcze i ostępy, gdzie od miliona lat, najwyżej dwa lub trzy razy mogły się skrzyżować czyjeś kroki.
Wiatru nie ma, ale mimo to puszcza coś gada. Pod stopami szeleści warstwa zeschniętych liści, podeszwa turystycznego buta ześlizguje się po suchym mchu, a srebrnozielone pnie buków jakby podtrzymywały promienne, letnie niebo. Niemal zapominam o jastrzębiu. Kiedy jednak wdrapałem się dość wysoko, wyjąłem z kieszeni gwizdek i zapłakałem na nim głosem zastraszonej sarenki. Głos stopił się z szumem drzew, które stały wyczekująco, ja zaś przywarłem do grubego pnia, bacznie się rozglądając, czy jakieś zwierzę się nie pojawi. Gwizdek może bowiem przywabić i sarnę zaniepokojoną wołaniem koźlęcia, i głośnego lisa lub wilka, i wreszcie jastrzębia, którego młode podobnie upominają się o pożywienie.
Cisza.
Las szumi niczym morze, którego fale nadbiegają z nieskończonej dali, gdzieś w suche, chore drzewo puka dzięcioł, mrówki wdrapują się po pniu starego buka, jakby wypełniając odwieczne posłannictwo, o którym tylko one wiedzą I nic. Okiem chwytam każde drgnienie listowia i już zamierzam odejść, kiedy bezszmerowym lotem znad mojej głowy opada jastrząb i siada na wysuniętej gałęzi mego buka. Spogląda przed siebie, jakby zdumiony. „Czy mnie ktoś wołał?"
Wolno podnoszę dubeltówkę, huk rozdziera ciszę i zmiata z gałęzi wielkiego drapieżcę.
Stoki gór odrzucają sobie jeszcze przez chwilę huk wystrzału jak piłkę, ale ptak leży na ziemi. Echo przypieczętowało moją radość.
I jastrząb, i człowiek chcą jeść kurczęta, a kto ma do tego większe prawo, jeden Pan Bóg to wie. Podnoszę ptaka z ziemi, patrzę na rozłożyste skrzydła, dotykam ostrych; drapieżnych szponów. Niosę swą zdobycz w dolinę, do chaty, skąd wilki zimą porywają psy, do Kovacsowej, dla której szkodnik jest szkodnikiem, więc trzeba go zniszczyć, i która nie miewa żadnych wahań w tej materii.
- Proszę. pani Kovacsowa! Oto jest.
W spojrzeniu starej wieśniaczki migoce uznanie dla dubeltówki miastowego gościa. Obmacuje mięsiste udo jastrzębia, jak to zwykle robi przed zabicien: kurczaka.
- Ale tłusta bestia - powiada - na moim drobiu tak się utuczyć...
Patrzę na pięknego drapieżnika i nie odczuwam nic. Ani radości, ani dumy. Zupełnie nic. A tego, co się gdzieś na dnie kołacze, stara Kovacsowa i tak by nie zrozumiała.
Żal mi jastrzębia.



PublisherVarsó, Nasza księgarnia
Source of the quotationp. 114-119.

minimap