Egri csillagok (Hungarian)
A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon
és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk – mondotta Dobó –,nehogy valami csel érjen bennünket!
S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.
Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint
az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.
Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer
csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:
– Elmentek…
Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:
– Elmentek! Elmentek!
S egyre hangosabb örömmel:
– Elmentek! Elmentek!
Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.
Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított
fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony. Maklár felől jött. Öszvéren
ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál
fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem
volt?
Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát
csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni.
S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis,
hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról. Az asszony leborult
a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje
a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében
fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándorbástya felé:
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas
a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta kikarikásodott szemmel. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán
át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta
maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt,
s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
– Szelim!
A másik azt kiáltotta:
– Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz.
Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak,
s kezet nyújtottak egymásnak. Publisher | Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest |
Source of the quotation | p. 533-535. |
Bookpage (from–to) | 1971 |
|
|
De sterren van Eger (Dutch)
De volgende morgen zweeg het Turkse geschut. De witte tenten stonden nog steeds
op de heuvels en berghellingen, maar van de vijand was geen spoor meer te bekennen.
’Voorzichtig, mannen!’ zei Dobó bezorgd, ’het kan een list zijn.’
Hij liet schildwachten uitzetten bij de onderaardse gewelven en de muurbressen.
Op de muur kon men nergens meer staan. De burcht leek op een door muizen aangeknaagde
amandeltaart en op sommige plaatsen stortten de muren in zodra iemand ze betrad.
Toen de soldaten de eigenaardige stilte bemerkten en de verlaten centen zagen,
zei een van hen plotseling half gissend:
’Ze zijn weg…’
Als een lopend vuurtje gingen deze woorden door de burcht:
’Ze zijn weg! Ze zijn weg!’
Steeds luider en verheugder klonk het overal:
’Ze zijn weg! Ze zijn weg!’
De officieren stonden echter niemand toe de vesting te verlaten.
Een kwartier na zonsopgang meldde de wacht dat een vrouw de burcht naderde.
Aan de zwarte, zijden feredzje die ze om haar hoofd droeg, was te zien dat ze
een Turkse was.
De vrouw kwam op een muilezel uit de richting van Maklár gereden. In het zadel
met de hoge knop zat voor haar een klein Hongaars jongetje. Een Moorse knaap
van een jaar of vijftien voerde de ezel bij de teugel.
De poort werd niet geopend voor de vrouw. Dat had trouwens ook moeilijk gekund,
want er was niet één bruikbare poort meer in de burcht.
De bezoekster reed door de bres naast de poort de burcht binnen. Ze sprak geen
Hongaars, daarom riep ze alleen:
’Dobó! Dobó!’
Dobó stond op de in puin geschoten poort en tuurde in de richting van Füzes-Abony.
Hij had de vrouw in de verte zien aankomen en dadelijk gedacht dat ze de moeder
van de kleine Selim was. Toen ze zijn naam riep, strompelde hij omlaag.
De vrouw wierp zich aan zijn voeten. Toen keek ze op en reikte hem, nog steeds
op haar knieën liggend, het Hongaarse kind aan.
’Selim! Selim!’ zei ze handenwringend en op smekende toon.
De Hongaarse knaap was een jaar of zes oud. Hij had een bruin gezichtje en pientere
ogen. In zijn hand hield hij een uit hout gesneden paardje.
Dobó legde zijn hand op het kinderhoofdje.
’Hoe heet je, vent?’ ’Jancsi.’
’En verder?’
’Bornemissza.’
Dobó’s hart sprong op van vreugde. Hij keerde zich naar het Sándor-bastion en
riep: ’Gergő! Gergő!’ Toen zei hij tegen de soldaten:
’Snel, ga overste Gergő halen!’
Maar Gergő kwam al van het bastion aanrennen.
’Jancsi! Mijn Jancsi!’ riep hij met tranen in zijn ogen.
Hij drukte het kind tegen zich aan en kuste het.
’Kom gauw mee naar je moeder!’
Op dat ogenblik stortte de Turkse zich op het kind als een adelaar op een lammetje
en greep het met beide handen stevig beet.
’Selim!’ riep ze met wijd opengesperde ogen. ’Selim!’
Het was duidelijk dat zij in staat was het kind te verscheuren als zij haar
zoontje niet terugkreeg.
Een ogenblik later vloog Évi met wapperende onderrok het paleis uit.
Ze droeg een wit verband om haar voorhoofd, maar haar wangen waren rood van
blijdschap. De vrouw hield het Turkse jongetje bij de hand. De kleine Selim
droeg als gewoonlijk zijn Turkse kleren en had een groot stuk koek in zijn knuistje.
De twee moeders vlogen met uitgestrekte armen op hun kinderen af.
De een riep:
’Selim!’
De ander:
’Jancsika!’
Toen knielden ze ieder bij hun eigen kind neer en omarmden en kusten het. En
terwijl de vrouwen daar tegenover elkaar geknield zaten, ontmoetten hun blikken
elkaar en gaven ze elkaar de hand.
Publisher | Loeb, Amsterdam |
Source of the quotation | pp. 507-508. |
|