Gergely Ágnes: Télutó Amherstben

Nem erőtlen a hóesés,

csak akadálytalan.

A kín görcse a zuhatagban

mélyebben benne van,

a havat csodálják, tapossák,

csengő szól, gyertya ég,

de a vízesés ismeri

a sziklarepedést.

A tó befagy, a láb dobog,

a nap legombolyog,

a hold nem mindig éri el

a hegyi templomot,

farönkök csapódnak a tűzbe,

szikrázni, égni kell,

a hegyi árny, a vízi árny

a tűznek nem felel,

kolostorkerengő a csend,

elfut maga előtt,

mindenkoron függetlenek

a szunnyadó erők.

Hajnal. A lámpasor kihűl.

A csónakok sehol.

Szerelmesek borzonganak,

megáll a kútszobor,

varjú kering a kupolán,

lenn szalmabáb suhan.

Sosem erőtlen, ami jön,

csak akadálytalan.

The falling snow does not lack strength,

it’ simply unopposed.

Pain’s spasm pierces deeper where

cascading water flows;

snow is admired, and trampled down,

while bells ring, candles burn,

but it’ the waterfall which knows

the crack within the stone.

The lake grows ice, folks stamp their feet;

the sun is threaded off;

the moon can sometimes leave untouched

the chapel on the cliff;

now logs must thud into the pyre

to end in sparks and flame;

the fire receives no answer from

mountains or waters shade;

and silence, like a cloister-passage,

runs fleeing from itself;

they’re independent of each other,

all these long-slumbering strengths.

Dawn comes. The row of lamps grows cold.

No boat is seen to sail.

Two lovers shake as they embrace.

The statue-well stops still.

A crow begins to loop the church,

the straw-man swiftly goes.

What things arrive do not lack strength,

they’re simply unopposed.