Gergely Ágnes: Transzcendens etűd

Ott akartam szeretni mindig,

a toledói alkonyatban.

Az alkony és az élet vége

egyformán irányíthatatlan.

Messziről nézem, ahogy indul,

tétovázik a szürkületben.

Felhőben áll a katedrális.

És nem érti, hogy hova lettem.

Ilyen szerelem soha nem volt.

Egész Toledo vele érez.

A percek múlnak. Ráng az arca.

Gibraltár felől forgószél lesz.

Átölelem a katedrálist.

És őt is, ahogy messze lépdel.

S egy olajfát, mely felsugárzik

a halottak lélegzetével.

That’s where I always dreamed of loving -

Toledo in the twilit hour.

The twilight and our life’s conclusion

are equally beyond our power.

I see him from afar: embarking,

yet hesitating in the grayness.

The clouds encircle the cathedral.

He can’t imagine where I’ve vanished.

A love has never been, like this one.

All of Toledo’s his supporter.

The minutes pass. His visage twitches.

A whirlwind’s coming from Gibraltar.

And I’m embracing the cathedral

and him as well, though far he travels,

and, too, an olive tree that scatters

the dead’s breath through its upturned tendrils.