This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Győrffy Ákos : I ricordi della valle (A völgy emlékei in Italian)

Portre of Győrffy Ákos

A völgy emlékei (Hungarian)

Valahol itt készülhetett az a fotó hetven évvel

ezelőtt, nagyanyám még egészen fiatal, húsz

se lehet, két másik lány mellette, napszámosok

a szigetről, akik egyszer a forrásnál látták az

az ördögöt, ott ivott az ördög a Király-kútból,

 

szedik a málnát a fotón, egy felhő pereme még,

egy hetvenéves felhő, ami látszik, és valami

a hegyből is mögöttük, nagyjából az a rész, ahol

most épp rákezd egy kakukk,

 

akkor még az ismeretlen katona sírja sem volt

meg, ahol a biciklit hagytam, nem volt még ott

az a sír, valószínűleg német katonáé lehet,

errefelé vonultak vissza, fölfelé a völgyben,

 

a háború után tele volt az erdő mindenféle

eldobált felszereléssel és mindenféle oszlásnak

indult, szétszóródott testrésszel,

 

nagybátyám gyerekkorában hazavitt innen egy

pár katonai csizmát, és csak otthon vette észre

nagyanyám, hogy a csizmákban, pont addig,

ameddig a csizmaszár ért, benne voltak a

rothadó lábszárak is,

 

és egy halántéknál átlőtt sisak, amit hazahozott,

gyerekkoromban még megvolt, aztán egy

lomtalanításnál eltűnt, szépen látszott a golyó

bemeneti és távozási helye, ahol távozott,

mint egy virág szirmai, olyan szabályosan

nyílt szét az acéllemez,

 

és a gyümölcsösök, az elvadult gyümölcsösök,

kúszónövények fojtják meg az amúgy is félholt

fákat, tavasszal látni csak, fentről, a fennsíkról,

amibe a völgy felső vége torkollik, virágzáskor

az évről évre halványabb, szabályos, hófehér

téglalapokat, a hajdani gyümölcsösök lassan

szétbomló rendszerét, de ebbe a hófehér

szabályosságba egyre több zöld folt kerül,

ahogy a területet visszaveszi az erdő,

 

nem tudok mást, csak mozdulatlanul nézni,

hogy mi történik, lassú és megy valami felé,

 

inkább érezni lehet, hogy megy, ők érezték-e,

ebből a forrásból ivott a nagyapám, a nagyanyám,

anyám kislánykorában, most meg én, egyre

kevesebb benne a víz, és nem is lehetne már

inni belőle, mert szennyezett, ahogy a környék

szinte összes forrása rég szennyezett már,

alig folyik a csőből, és állott szaga van,

 

1885 van belevésve a cső fölötti kőlapba,

anyai dédszüleim gótbetűs imakönyvében

láttam hasonló számokat, ilyen írás nincs

már, így ma nem ír senki,

 

nézem magam a forrás vizében, nézem azt

a lebegő arcot odalent, nézem az utat, ahol

reggelenként mentek fölfelé, vállukon kapával,

hátikosárban a kenyér, a szalonna, demizsonban

nagyapám bora, a mézesfehér,

 

valaminek itt kellett maradnia belőlük, a völgy

emlékeiben kéne kutatni utánuk, hogy lehetne

szóra bírni a völgyet, a forrást, a forrás vizéből

hová tűnt az arcuk, ha nem látom az arcom a

vízben, hová lesz,

 

kikoptatta a forrás medencéjét a víz,

legömbölyítette a széleit, mint nagyanyám

rózsafüzére, tökéletesre kopott,

 

az ördög visszatér-e egyszer a forráshoz,

az ördög talán most is itt van, ő tette

ihatatlanná a forrásokat,

 

mosolyognak hárman, a három fiatal lány

a képen, fölöttük, a felhő előterében, először

azt hittem, kosz, kapargattam, de nem

jött le sehogy, aztán nagyítóval megnéztem,

hogy mi az ott, az a fekete pont az égen,

egy madár, talán egy egerészölyv lebeg

egyhelyben a hetvenéves égen, és

valaminek az árnyéka még a kép szélén,

félig a málnabokrokon, egy alaktalan

árnyék, amint elérni készül őket.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.de

I ricordi della valle (Italian)

Questa foto sarà stata scattata qui, da queste

parti, settant’anni fa, mia nonna era piuttosto

giovane, neanche venti, vicino a lei due ragazze,

braccianti dell’isola, che videro una volta il diavolo

vicino la sorgente, stava bevendo dal pozzo del Re,

 

stanno cogliendo  i lamponi, sulla foto, i lembi di

una nuvola, nuvola di settant’anni, è quel che si vede

ancora, e dietro loro, un qualcosa di un monte, più  

o del meno là, dove ora il cuculo intona il suo canto,

 

allora non c’era neppure la tomba del milite ignoto,

dove lasciai la bicicletta, quella tomba non c‘era

ancora, certamente appartiene a qualche soldato

tedesco, si son ritirati per di qua, al insù, nella valle,

 

dopo la guerra il bosco era piena di ogni sorta di

materiale, e di ogni sorta di pezzi umani sparsi,

in putrefazione,

 

di qua, mio zio da bambino, portò a casa un paio di

stivali militari, solo a casa mia nonna si accorse che

nei stivali, proprio sin dove arrivava la gamba del

stivale, c’erano dentro anche i piedi del soldato,

in putrefazione,

 

e un casco pure portò a casa, era perforato alla

tempia, durante la mia infanzia c’era ancora, poi

sparì durante uno sgombero, si vedevano molto

bene i fori del proiettile in entrata e in uscita,

la piastra d’acciaio s’era aperta perfettamente,

come un fiore,

 

e i frutteti, i frutteti inselvatichiti, piante rampicanti

stanno strozzando gli alberi già mezzo morti, solo

di primavera si vede, da lassù, dall’altopiano, dove

sbocca la parte superiore della valle, d’anno in

anno, durante la fioritura è sempre più sbiadita,

i candidi quadrati regolari, il sistema disgregata dei

frutteti di una volta, e in questa regolarità candida,

sempre più macchie verdi s’infiltrano, nella misura

in cui, il bosco riconquista il territorio,

 

non son capace d’altro, solo ad assistere immobile,

a quel che avviene, lenta e procede verso qualcosa,

 

piuttosto, si percepisce che sta andando, chissà se

anche loro lo sentivano, mio nonno e mia nonna,

mia madre, da ragazzina beveva da questa sorgente,

ed ora anch’io, l’acqua è sempre meno, non si

dovrebbe neppure berla più perché è inquinata,

come d’altronde da tempo lo sono tutte le sorgenti

nei dintorni, scorre appena dal tubo e sa di stantia.

 

Nella lastra sopra il tubo sta inciso la data del 1855,

numeri cosi avevo visto nel libro di preghiera scritta

con lettere gotiche, oggi, una scrittura cosi non 

esiste più, oggi nessuno scrive cosi,

 

mi osservo nell’acqua della sorgente, guardo laggiù

quel viso fluttuante, guardo la via che percorrevano

al mattino, andando insù, con le zappe sulle spalle,

col pane nel tascapane, lardo, vino del nonno nella

damigiana, vino bianco dolce,

 

qualcosa di loro doveva rimanere qua, dovrei frugare

nei ricordi della valle, a farla parlare, la sorgente,

dove son finiti i loro visi dall’acqua della sorgente,

se nell’acqua non vedo il mio viso, dov’è che sparisce, 

 

l’acqua aveva scavato la conca della sorgente, aveva

levigato i bordi, come il rosario di mia nonna, s’era

affinato alla perfezione,

 

ritornerà mai il diavolo alla sorgente, forse anche

ora è presente, è lui che aveva reso le sorgenti

inbevibili,

 

sorridono in tre, tre ragazze giovani sulla foto, sopra

di loro, in primo piano davanti la nuvola, all’inizio

credevo sporco, mi son messo a grattarlo, non veniva

via, poi lo guardai con la lente d’ingrandimento,

che sarà quel punto nero in cielo, un uccello, forse

una poiana che volteggia immobile sul cielo di

settant’anni, e ai bordi  della foto l’ombra di qualcosa,

per metà sui cespugli di lampone, un’ombra informe,

che si appresta a raggiungerle.

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap