Illyés Gyula: Doleo, ergo sum

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.

Nevetem, hogy mint házigazda, a test kin
mutatja be vendégeimként a szerveim.

Istennyilák futnak a csonton, idegemen.
Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem.

Ahány kin, annyi kézszoritás; fölszisszenek,
fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek!

Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van
s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.

Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.
A kin, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!

Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!

S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi
világ és élet? Ő csak, ők, a “betegei”!

Kik tudták a valót e földön és föld fölött,
az igazságot? A szegények, a szenvedők.

Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.
Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!

Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:
népek vezetői, legyetek izzó idegducok!

1954