Illyés Gyula: Ungt par (Ifjú pár in Norwegian)
|
Ifjú pár (Hungarian)Meg kell, hogy leljelek. A Három Mágusénál messzibb jövő-jelek vontak két éjszakánkra egy eget.
Patak ágyaidat, vadcsapásaidat nyargalva járják, rendezik hírszerző előörseim, uttalan cserjéseidet. Bőrünk egy sátora alatt. Igen, jövet e bibliai sziklasivatagból.
Emlékszel a gyermekek-csinálta bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra? A korra, amidőn a kéz bogárnak, hüllőnek még jó barátja, s csiga gyémántló váladékát, a csigát magát, a békát az emlék – a kincskeresés kéjével teszi a nap sugarába?
Meg amikor szél kerekült, az aranypénz-záporozásra és magatok körül a tengermélyi tűz-halak kerengő akváriumára? Bőrünk egy sátora alatt. A – honnan is jött? – „nem szabad” égborultára, melyben szabadulási rettenetben két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad?
Bőrünk egy sátora alatt.
A kőtáblák még önmaguknak beszéltek, nem nekünk.
Meg kell, hogy leljelek.
Zihálva ügetik be völgyeid hosszát ménjeim. Nyílbiztos vadászsolymaimmal, nyílgyors szimatú ebeimmel áradok szét jövőm hona, hágód után már legyező módra szétterülve birtokba venni mind a forrást, megcsitítani e – hány száz éve? – tikkadtan tévelygő hadat, tűzhellyel is, tűzhelyes házzal kenyér- és asszony-szagúval –
Bőrünk egy sátora alatt.
És a füledben zúgó légnyomásra és azon át – emlékezel? – a rémült hallgatódzásra a messzi – a fenti! – elmostohult világ szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos „hol vagytok?”-jára s a vágyra: tovább ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át, még beljebb-összébb rejtekezni, futni, feledni, igazi házra lelni, ma már tudod, oda menekedni – hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg, ha nem feledni dől szeretni, hanem belenézni a napba – Ami a törvény s a jövendő. S már tán nem is reménytelen.
Átnyúlok benned, végigúszlak, repüld át sivatagomat. Viking vitorláim feszítve, futó tevéimnek sziszegve kerítem fővárosodat, hisz én hozom országodat, megtisztítva és átfésűlve, lemosva bűneidtől is, letörölve, akár egy asztalt –
Bőrünk egy sátora alatt. Két számüzetés egy honában – Két magány egy csillag-űr csarnokában
Emlékszel, a két gyermek- szív egymáshoz hogyan szorult? Riadtan össze-visszavertek, egymás körül addig kerengtek: valami kettő – Ez meg Az – vívódva, ellökődve s újra összecsapódva eggyé bonyolult, jó lett a rossz, a lehetetlen lett igaz, millió friss csillag-gyümölccsel fölénk megint a Mindenség borult – föllélegeztél: odaföl! – hátha, hátha, ha megváltás nem is, valami vissza váltás, izelítőül, mutatóul, mint az a csillag –
Két szívünk egy halastavában, folyamában, vízrendszerében. Két madarunk egében. Összes ösztönünk kettős birodalmában. Szóértő érzékszerveink közös monarchiájában, hol ím a csodás épp az, ami ismerős, és ismerős a sose-látott. Öt világrészedben, amely forog a két jeges pólus között, mert hisz születünk és meghalunk –
Hogy Stanleyként föltérképezzelek. Otthon legyek. Teremtőként jelenvalóbban – amíg lehet – a takarékos Nap alatt.
|
Ungt par (Norwegian)Eg må finne de att. Spådomar, eldre enn Dei Heilage Tre Kongars, har synt oss ein makelaus himmel til å krone våre to netter.
Mine fortropper, speiarane mine, dreg ut og gjer klar dine elvelægje, dine stigar, den ubrøytte krattskog. Under vår hud, dette makelause telt. Ja, slik vende vi tilbake frå den bibelske ørken.
Minnest du grottene, buskane, lauvhytte-livet, der vi leika som barn? Den tid da ennå handa er venn med insekt og slangar og stiller fram i sol ein snigel, ein frosk som glinsar av slim, ivrige hender, som leitar etter under.
Og når vindane vakna fløymde det gullklumpar, og rundt omkring dykk eit flytande akvarium med gneistrande fiskar. Under vår hud, dette makelause telt. Og himmelen som mørkna av eit «må ikkje, må ikkje» – kvar kom det vel frå? Eller angsten for å sprengje grenser, når to hjarta banka under eitt par venger.
Under vår hud, dette makelause telt.
Steinborda tala med seg sjølve, ikkje med oss.
Eg må finne deg att.
Dei halsar nedover lia, alle mine folar. Eg breier meg ut med mine usvikelege falkar, lik ei pil, med sporhundar, snøggare enn alle, i dette mitt framtidsrike, eg vidar meg ut som ei vifte fram gjennom fjellpassa dine, strekkjer meg fram imot kjeldene dine og vil kvile meg ved peisen, ved peisen i eit hus, der angen av brød er angen av kvinne, denne hær som har vore på vandring – kor lenge? kor mange hundre år?
Under vår hud, dette makelause telt.
Og ei tyngd ljomar i ditt øyra, og tvers gjennom denne – minnest du vel? Den spente otten, ståket frå dei andre der oppe, – foreldre, vogner og hundar – frå den fjerne verda, så lite vennleg. Og dette stadige «kvar er de?» og ønsket tvers gjennom lauvhytta og pinen, ønsket om å gøyme seg langt langt vekk eller ganske nær, og springe, gløyme, finne eit verkeleg hus, i dag, du veit det, – rømme dit, tilbake eller fram – til landet det vaksne barnehjarta berre finn i kvinnefamn, når det fell i kjærleik, ikkje for å gå ut or seg sjølv men for å skode sol – Dette er lova og framtida. Og kanskje ikkje lenger utan von.
Eg reiser fram gjennom deg, eg sym ved di side, du som luter deg over min ørken. Eg heiser mitt vikingsegl, eg fløytar på mine voggande kamelar, og hertek hovudstaden din, eg, som ber riket ditt til deg, oppdaga, kjent på ny, vaska sjølv av dine synder, reint som eit duka bord.
Under vår hud, dette makelause telt. I vårt felles rike, denne utlægd for to. På to einsemders makelause himmel.
Du minnest to barnehjarta, kjøvde av angst. Skremte, forstøkte, banka dei mot kvarandre: to tilfeldige – ditt og mitt – slo seg fram, striddest, hamra på ny, det eine tala for begge, alt vondt er blitt godt, det umoglege sant, universet dekkjer oss atter med millionar av stjerne-yngel – du pustar, du er berga, sjå – i alle fall nåde, om ikkje frelse - ein liten forsmak, som denne stjerne der oppe –
I det djup våre hjarta eig saman, i det levande vatnet, den fløymande elva. I to fuglars himmel. I det doble rike av alle våre instinkt. I vårt felles kongerike av lydige sansar, der underet er det som er kjent, og det kjente er det vi aldri såg. I dei fem kontinenta dine som sviv mellom polar av is, for vi fødest og vi døyr –
Kartet over deg vil eg teikne, lik Stanley på oppdagings-reise. Heime vil eg vere. Skaparar er vi, meir og meir til stades i vårt liv – så langt det er mogleg – under den karrige sol.
|