Jász Attila: Jelek

Ablaknyílás a mellemen. Kitárom a szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák. Repülje át minden rejtett sarkát a friss levegő. Hordja csak tele homokkal, növényi, állati meg emberi nyomokkal az idő. Csontjaimnak majd egykoron puha homokágya legyen. Egy-kettő elsárgulva a felszínen, míg a legtöbb kicsit lejjebb pihen. Maradjon az archeológusoknak is valami munka, feladat, terep. De addigra annyira beborítja a lakást, emlékeim zegét-zugát a homok, a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet. Belülről is látni majd a festett kék eget. Az ablakokat becsukom. Lazítok egy kicsit, fekszem. Azaz jeleket hagyok a homokon.

Prozorko okno mi je na grudnom košu. Otvaram krila, nek se sobe provetravaju. Svež vazduh neka svaki tajni kutak preplavi. Neka vreme peskom, biljnim, životinjskim i ljudskim tragovima ispuni. Da bi jednom moji kosti mekan krevet od peska imali. Po koji požutelo na površini, ostali nek nešto niže odmaraju. Neka i za arheologe ostane nešto posla, zadatka, teren. Ali pesak pokriće do te mere stan, jazbine mojih uspomena da poluotvorena vrata ni maknuti se ne može. Obojeno plavo nebo biće i iznutra vidljiv. Zatvaram prozor. Odmoriću se malo, ležim. Ustvari na pesku znakove ostavljam.