Óda (Hungarian)
1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) Source of the quotation | http://mek.oszk.hu |
|
|
Ode (French)
1 Me voici sur ce rocher scintillant. La brise légère Du jeune été s'élève de la terre Comme la chaleur d’un souper charmant. J’habitue mon cœur au silence, et vraiment, Ce n’est pas très difficile... Ce qui s’est évanoui se rassemble autour de moi, Ma tête s’incline, et mes doigts S’abandonnent, dociles. Je contemple la crinière des monts. Chaque fleur qui frissonne Fait vibrer l’éclat de ton front. Sur la route, personne, personne... Je vois ta robe Flotter au vent; Sous les frêles branches, Je vois ta chevelure qui se penche Et de tes seins le doux tressaillement; Puis, de la rivière Szinva, qui va courant, Je vois de nouveau surgir Sur les petits galets de tes dents Un féerique sourire. 2 Oh combien je t’aime, toi Qui as réussi à faire parler à la fois La solitude intrigante, capable, Aux tréfonds même du cœur, de fomenter des cabales, Et l’univers tout entier! Toi qui, telle une cascade fuyant son propre fracas, Me quittes pour continuer ton cours sans hâter le pas, Tandis que moi, demeuré sur les cimes de ma vie, Face aux lointains, je crie En continuant de me débattre: “Je t’aime, ô ma douce marâtre!” 3 Je t’aime comme l’enfant aime sa mère, Comme les cavernes aiment leurs profondeurs, Je t’aime comme les salles aiment la lumière, L’esprit la flamme, et le corps le repos réparateur. Je t’aime, comme aiment vivre les mortels Avant que le néant ne viennent les saisir. Comme la terre accueille l’objet tombé sur elle. J’accueille tes paroles, tes gestes, tes sourires. Comme l’acide creuse le métal, Mes instincts m’ont creusé pour que tu t’y installes. Apparition belle et charmante, Tu combles l’essentielle faim qui me tourmente. Les instants passent dans une trépidation continuelle, Mais toi, tu restes muette dans mes oreilles. Les étoiles s’allument et tombent des cieux, Mais toi tu brilles à demeure dans mes yeux. Ta saveur comme le silence dans un gouffre, Flotte toujours dans ma bouche. Parfois ta main, tenant un verre d’eau, M’apparaît avec son réseau de veines, Comme surgie d’une brume incertaine. 4 En quoi suis-je donc construit, Que ton regard me perce et me transforme ainsi? Quelle âme est la mienne? Quelle lumière, quel miraculeux phénomène Me permettent de traverser le brouillard du néant Pour explorer les pentes de ton corps fécond? Comme le Verbe dans l’esprit qui s’ouvre, je descends Dans les mystères de ton être charnel. J’y vois, ainsi que des buissons, les méandres de ton sang Trembler sans cesse, Chargés d’un courant éternel Qui fait éclore sur ton visage et qui mûrit Dans ta matrice un fruit béni. De ton estomac, l’aire sensible Est brodée de mille racines imperceptibles Dont les fils légers se nouent et se dénouent Pour que l’essaim de tes humeurs en toi se répande partout, Et que le bel arbuste de tes poumons feuillus Puisse chanter un hymne à sa propre gloire. Heureuse, l’immortelle matière poursuit son chemin Dans le tunnel de tes intestins. Vivant et riche en est le sédiment Dans les puits artésiens de tes freins jaillissants. En toi s’élèvent d’ondulantes collines, Tremblent des voies lactées; En toi des lacs bouillonnent et tournent des usines, En toi s’affairent, comme la cruauté et la bonté, Des milliers d’animaux vivants, Des insectes, Des lianes. En toi luit le soleil, En toi une triste aurore boréale veille. En toi la substance erre sans se lasser Une inconsciente éternité. 5 Comme des caillots De sang, ces mots Tombent devant toi. L’existence bégaie. Seules parlent purement les lois... Mes organes industrrieux qui m’enfantent de nouveau Chaque jour, se préparent déjà, je le sais, A se taire à jamais. Mais ils clameront tous, jusqu’à l’heure de ma fin: O toi qui fus choisie parmi la multitude De deux milliards d’êtres humains, O toi, l’unique! O toi, doux berceau! Vivante couche! Puissant tombeau! Accueille-moi dans ton sein! (Ce plein-cintre du petit jour, comme il est haut! Des armées brillent au cœur de ces métaux. Mes yeux sont éblouis par la vive clarté; Je suis perdu, je crois, Et j’entends mon cœur battre de l’aile et claquer Au-dessus de moi.) 6 (Chanson subsidiaire) Le train m’entraîne. Je viens te rejoindre. Dès aujourd’hui, qui sait, je peux t’atteindre... Alors, le feu de mon front s’éteindra. Mais, tout bas, peut-être, tu me diras: Va donc prendre un bain; j’ai ouvert l’eau tiède, Pour te sécher voilà une serviette. Si tu as faim, la viande est à chauffer. Ton lit est toujours où je suis couché.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.c3.hu/~eufuzetek/fr |
|