This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

József Attila: Oda (Óda in Serbian)

Portre of József Attila

Óda (Hungarian)

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)  



Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Oda (Serbian)

1
Na obasjanoj steni sedim.
Povetarac
mladog leta kao da
toplinu lagodne večeri leluja.
Prilagođavam se tišini.
Nije teško –
naziru se obrisi prošlosti,
opuste se ruke i san me
optoči.

Gledam zelene grive planina –
sjaj tvoga čela
u svakom listu se ogleda.
Na osamljenom putu
lahor s tvojom
suknjom se igra.
I ispod lomljivih krošnji, u senci,
vidim, kosa ti leprša,
nedra blago drhte, i
– dok žubori potok Sinva –
ponovo vidim, na okruglim, belim
belucima, na tvojim zubima
kako se rađa bezbrižan osmeh vile.

2
O, koliko te volim, tebe
koja si doprla
do skrovišta lebdeće
dvolične samoće
i beskonačnosti.
Kao vodopad od vlastite buke
odvajaš se od mene i tiho se udaljuješ
dok ja na vrhuncu svoga života,
spotičući se o oblake i grude
u blizini horizonta povičem,
volim te, draga maćeho!

3
Volim te, kao dete svoju majku,
kao dubinu ćutljive jame,
volim te, kao soba svetlost,
telo spokojstvo il’ duša vatru!
Volim te, kao što smrtnici
vole život do preminuća.

Svaku tvoju reč, osmeh, pokrete
čuvam, kao tlo pale predmete.
U svoj razum, kao u metal kiseline,
nagonima sam te urezao,
dražesna lepoto
tvoj lik ispuni tamo sve što je bitno.

Trenuci zveketom prolaze
a ti mi nemiš u ušima.
Zvezde se rađaju i gase
a ti mi stojiš u očima.
Tvoj ukus, kao tišina u jami
ohladnelo mi lebdi u ustima,
a tvoje ruke na čaši
i nežan splet žila
sećanje mame.

4
Od kakve li sam materije
da me tvoj pogled seče i formira?
Kakva mi je duša i kakav sjaj
u unutrašnjosti titra
da mogu u maglovitom ništa
proći ti plodne doline tela?

I kao u rastvoreni um istina
spuštam se u tajanstvena skrovišta!...

Tvoj krvotok kao ruža penjačica
u večnom je drhtaju.
Nosi neprekidnu struju
da bi ti na licu ljubav cvetala
a maternica blaženi plod negovala.
Osetljivo tlo trbuha
bezbroj korenčića kiti,
poput vezova nežne niti
su u tanane čvorove ispletene –
da bi slasne životne sokove gomilale
i razgranate krošnje pluća
o vlastitoj slavi šume!

Večna materija radosno buja
u tebi duž mračnih tunela creva
i novi život dobiva troska
u vrućim bunarima bubrega!
Valoviti brežuljci se nižu
unutra ti sazvežđa titraju,
fabrike rade, jezera se formiraju,
vrve sićušni životi,
rovci,
drozga,
nemilosrdnost i dobrota;
sunce sija, setna polarna svetlost se nazire –
u tvojoj suštini ni ne sluteći
besvesna večnost lebdi.

5
Kao ugrušci krvi
padaju pred tobom
ove reči.
Opstanak muca,
tek zakon je jasan govor.
Al’ vredne ćelije koje te svakodnevno
ponovo rađaju, već su spremne
da zauvek zaneme.

A dotle svi viču –
Jedina, koja si iz mnoštva
bezimenih izabrana,
ti mekana kolevko,
čvrsta jarugo, živa posteljo,
prihvati me!…

(Visoko je jutarnje nebo!
Bezbroj sićušnih kristala blista.
Oko mi je zaslepljeno.
Izgubljenost me pritiska.
Slutim, kako iznad mene vlastito
srce titra.)

6

(Sporedna pesma)

(Vozom za tobom idem,
možda te još danas stignem,
možda ću se ohladnuti,
možda ću te opet čuti;

Žubori topla voda, okupaj se!
Evo mekog peškira, obriši se!
Peče se meso, neka ti glad stiša!
Gde ja spavam, tamo ćeš naći mira.)



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap