József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kő és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

Mi hai reso bambino. Il tormento dei trenta

 inverni pungenti, mi ha cresciuto, invano.

Incapace a camminar’ ma neanche a star quieto.

Da te mi trascina e spinge ogni mio membro.

Ti tengo in bocca, come il cane, il cucciolo,

provo a fuggir’ per non essere strangolato,

Gli anni, che il mio destino ha distrutto,

si riversano su di me, in ogni momento.

Sfamami – patisco la fame. Coprimi - ho freddo.

Sono un avveduto – attendi a me con cura.        

La tua assenza mi permea, come la corrente, la casa,

Disponi – e si dissolverà la mia paura.

Mi hai guardato, non mi rammento più di niente.

Mi hai ascoltato, e senza parole son rimasto.

Fai in modo, che io non sia, cosi inclemente;

che sappia vivere e morire, anche da solo!

Mia madre mi ha cacciato – sulla soglia giacevo -

vorrei fuggire da me stesso ma è impossibile -

sotto di me solo pietre, sopra di me il vuoto.

Oh,come vorrei dormire! Da te che vengo a bussare.

Uomini insensibili come me, ce ne sono molti,

eppur’ dagli occhi loro, lacrime sgorgano,

ti amo tanto, perché grazie a te, che

ho imparato amare tanto, anche me stesso.