József Attila: Rosée (Harmatocska in French)

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papíros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyü,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

Trapu, et seul, et gonfle;

L’arbuste rêve et danse,

Un blanc papier y ronfle,

Bouffant, quelconque, et rance.

Le bleu du ciel grisonne,

La chair du vert est drue.

Vapeur des monts qui sonne

Avec ma chanson nue.

Or bien, j’œuvrai, fidèle,

De bruits prairie éprise;

O ciel, au poids rebelle…

Déjà la chambre est grise.

Mon âme est simple et lasse.

Qui sait? Peut-être bonne.

Je tremble et suis l’espace

Où l’astre, éteint, frissonne.