József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

Há uma semana que só já
penso a cada instante na mamã.
Com um cesto rangente nos braços
ia ao sótão, num desembaraço.

Eu era ainda homem sincero,
gritava, os pés em desespero.
Deixa pra outros a roupa tesa.
Leve-me a mim ao sótão, não peso.

Mas subia, estendia, calada,
sem um ralho, nem sequer olhada,
e as roupas em luz, num frufulhar,
volteavam, esvoaçavam no ar.

Não chorarei, que tarde é já, antes
observo como ela era gigante –
seu cabelo ruço no céu vaga,
o azul dissolve na celeste água.