Thomas Mann üdvözlése (Hungarian)
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol – meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Source of the quotation | http://mek.niif.hu |
|
|
Salut à Thomas Mann (French)
Comme un enfant espérant la visite Du repos et qui soudain te prie, de son lit, Craignant les assauts de la nuit: “Raconte-moi, ne t’en va pas si vite!” Tandis que de frayeur, son petit cœur palpite, Que lui-même, l’enfant, peut-être ne sait pas Quelle est sa préférence, S’il aime mieux ta voix Ou si plus que le conte, il aime ta présence, Ainsi, nous t’en prions, parmi nous, viens t’asseoir. Nous en avons bien souvenance. Mais conte, recommence, Ne nous laisse point choir. Redis-nous que nous sommes… Tous ensemble ce soir! Tous ceux dont les soucis semblent dignes des hommes. Dis la vérité sans surseoir. Bien plus que le réel, il nous faut la connaître. Le poète Ne ment jamais! Dis-nous la vérité. Montre-nous la lumière. Que ses rais Eclairent notre esprit d’une clarté première. Tel Hans Castorp qui voit, Au travers de la chair de madame Chauchat, En nous-mêmes, fais-nous descendre. Tes mots capitonnés, Nul bruit ne pourrait les pourfendre. Dis-nous le Beau, dis-nous le Mal, fais-nous comprendre. Hausse nos cœurs du deuil aux désirs affinés. Kosztolányi, nous l’avons mis en terre. Ainsi que le cancer rongeait son pauvre corps, Ainsi plus d’un Etat, monstrueux et retors, Ronge l’humanité, poursuit le pauvre hère. Frissonnant, nous pensons: “Demain, qu’adviendra-t-il? Quel sera le péril, Les cannibalesques idées? Prépare-t-on, Pour mieux nous asservir, de nouvelles cuvées De poison?” Combien de temps encore Se trouvera-t-il un endroit où, librement, Tu puisses parler… on l’ignore! En t’écoutant, Les hommes que nous sommes Doivent rester des hommes. Pas de relâchement! Et que les femmes, quant à elles, Restent libres, restent charmantes, restent belles. Et tous, demeurons des humains. On les compte, Car il en est de moins en moins. Prends place et dans les règles, commence le conte. Simplement te regarderont certaines gens, Qui, comme nous, seront à ton écoute, Heureux de voir, sans aucun doute, Un Européen, aujourd’hui, parmi les Blancs.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.c3.hu/~eufuzetek/fr |
|