Kassák Lajos: Hálaének

Legyen övé a dicséret

a nyúlánk, szőke copfos lányé

akit az Arno partjáról ismerek.

Ott jártam akkor készülve rá

hogy az Úr szolgálatába álljak

fehér reverendában, lila szalaggal a derekamon.

Dicsértessék az idegen föld csitri lánya

hogy letérített az ösvényről

melyen tán eltévedtem volna örökre.

Ott láttam meg őt az Arno köves partján

lábujját épp hogy a vízbe mártotta

s hogy két karjával egyensúlyozta magát

várni lehetett máris elszáll

a fény hullámain.

Képzeljétek el, a déli napsütésben

egy fiatal lány anyaszült meztelen

milyen hatással lehetett a csavargó kamaszra.

A szédületek és emlékek örvényei egyszerre kiapadtak

egyetlen látható pontja ő volt a világnak

vonzott s a szeme pillantásával kényszerített rá

hogy néki ajánljam fel mámorokkal és ábrándokkal

csordultig telt szívemet.

S én oly tiszta hálával, mint egy borjú

oly igaz burukkolással, mint egy árván maradt gerle

előléptem a diófa mély árnyékából.

Dicsértessék most

százszor megsebzett életem múlásakor is

a szép, mezítelen lányka messze, messze

már túl a valóságon, hogy ott állt a part fövenyén

s megajándékozott mindazzal

amije volt szűz mezítelenségében.

Ó te mágikus kristály a torony hegyén

ó te hajladozó piros láng az éjszakában

ó te hajnali kék rózsa

dicsértessél mindörökké.