Kassák Lajos: Morgonfred (Hajnali béke in Norwegian)

Így még nem köszöntött rám a nap
ó egek ékszere, zöld párákon áttűző sugárzás
milyen gyönyörű ez a táj, hogy rubint öledben dajkálod 
ó csak most értem, hogy jámbor énekébe foglalt a pásztor
hogy dicséreted zümmögik a méhek, ahogy kiszállnak a kasból
s mohón szürcsölik a fényt, a réti virágok édes borát.

Látod-e magad a kék tócsák és rózsaszín patakok tükrében 
ahogyan én látlak égő koszorúd pompájában
hogy úszol a felmérhetetlen távolok közt
magadhoz vonzod az utcagyerekek csodálkozását
s a szűz liliomok, amik este becsukódnak
jöttödre kinyílnak újból s feléd küldik illatukat.
Mint pásztor tereled az ég fekete-fehér nyájait
utadból elűzöd a holdat, megvakítod a csillagokat
s hogyan beszél rólad a nép, ismered-e a parasztok hálaadó szavait, 
az asszonyok tereferéjét, mikor rólad szólnak
a sárga tarlón, vagy a kutaknál szívük alatt a magzattal.

Mennyit írtak rólad a költők, milyen dalokkal köszöntöttek 
de te kimeríthetetlen és elszédíthetetlen vagy.
Itt ülök házam előtt a kőpadon s még félig álomban
fejem búbján, gerincem csigolyáin érzem leheleted cirógatását. 
Így születik ez az írás, belőled meríti vérét
s feléd száll kitárt szárnyai ritmusával.
Láthatatlan ajkadon csüng szerelmem
és álmodom: kedvesem hírnöke és szószólója vagy
mikor téged nézlek, ugyanakkor látom őt is
vörös szép haját fésüli éppen a tükör előtt
s ugyanolyan elvarázsló tekintettel pillant felém
amilyen mély és ellenállhatatlan a te pillantásod.

És mindezeken túl mennyit segítettél nekünk
a romlás éveiben, mikor a szabadság hű fiai
úgy hullottak, mint kasza suhintása alatt a fű
mikor a rabok a te sugaraidból merítettek új erőt
mikor a zsidókat végighajtották Európán
s csak a te olajcseppjeid hullottak a meggyötört lélek tüzére.
Nincs közöttünk, aki elszakadni vágyna tőled. 
Ma is és mindörökké, aki ajkára veszi neved 
részegen zengi csókjaid dicséretét.

Aldri helsa sola meg slik som nå! 
Å, alle himlars juvel, med strålar som bryt gjennom grøne tåker, 
kor herleg landskapet er når du voggar det blidt i ditt fang av purpur! 
Nå først skjønar eg kvifor gjætaren ber fram fromme kvad til di ære 
og kvifor biene lovsyng deg når dei flyg frå svermen og 
syg ditt lys og den ljuve nektar av blomar. 

Ser du deg sjølv i ein spegel av blåe vatn og rosa bekker, 
slik eg ser deg, med brennande krone til prydnad. 
symjande i eit uendeleg rom, 
til fryd og undring for gategutar? 
Dei svale liljene let seg att utpå kvelden, 
men opnar seg når du kjem, og sender sin ange imot deg. 
Lik ein hyrding driv du himmelens svarte og kvite flokkar, 
jagar månen bort frå din veg og blendar små stjerner. 
Veit du kva godtfolk seier, kjenner du bønders lov-ord, 
høyrer du kvinnene tale om deg ute på stubbmark 
eller ved brunnen, med barn under hjarta? 

Tallause songar og kvad er dikta til ære for deg, 
men du er ei evig kjelde og kan ikkje fangast i ord. 
Eg sit på ein steinbenk her ved mitt hus, halvt i søvne ennå, 
og kjenner du stryk meg på hovudet, kjenner din varme nedover ryggen. 
Såleis blir diktet mitt til, det er blod av ditt blod,  
og det svevar imot deg i rytmen av utbreidde venger. 
Min kjærleik heng ved dine usynlege lipper, 
eg drøymer at du er bodberar, talsmann for ho som eg elskar. 
Skodar eg deg, da ser eg samstundes henne, 
korleis ho kjemmer sitt herlege raude hår i ein spegel 
og ser på meg med det same dragande blikket, 
like dårande, like magisk som ditt. 

Og all den hjelp du har gitt i dei trengsels tider 
da fridoms tapre og trufaste søner 
fall som gras under kvinande ljåar, 
da fangar fekk nye krefter av strålane dine, 
da jødar vart jaga tvers gjennom heile Europa 
og berre olje-dropane dine fall som balsam på smerte-bålet. 
Ingen finst som ønskjer å skiljast frå deg. 
Den som nemner ditt damn, syng som i rus ein lovsong til dine kyss, 
i dag og til evig tid.