This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kertész Imre: Jegyzőkönyv

Portre of Kertész Imre

Jegyzőkönyv (Hungarian)

Fél ötre kértem az ébresztést, de már négy órakor talpon vagyok. Utálok korán kelni, de ha már korán kell kelnem, akkor még korábban kelek. Szegény feleségem a kialvatlanságtól támolyogva készíti reggelinket, és nekem az útra a szendvicseket. Narancsot. Csokoládét. A Keleti pályaudvar, mintha hirtelen a Gangesz partjaira érkeznék, épp valamely hindu ünnep alkalmával. Üszkös lábú koldusok, üvöltő zsibárusok, alattomosan fürkész pillantású alkoholisták. Iszkolok köztük előre, kezemmel is óvom, szorítom a vállamon lógó válltáskát, nem merek megállni, nem adok senkinek semmit, nem veszek senkitől semmit, bizalmatlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem szeretet. A vonatom megvan, számozott vasúti kocsim megvan, megvan számozott ülőhelyem is, az ablak mellett. Nagyjából biztonságban vagyok. Fűtenek. Az ajtó automatikusan záródik. A mellettem lévő hely üres: örülök, hogy nem ül mellettem senki, nincs bennem szeretet. Előveszem újságjaimat. A napilap a nap híreivel undorít. A belső vezércikknek van némi erkölcsi tartása, de ez csak súlyosbítja a helyzetet. Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen. Mi a megoldás? Nem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom. A napilapot összehajtom és begyűröm az előttem lévő ülés hátoldalán kínálkozó hálóba. Előveszem a 2000-t. Átfutva a tartalomjegyzéket, érzem, hogy a lapban Dali naplója fog a legjobban érdekelni. Diary of a Genius, „Egy zseni naplója” – nem, semmi túlzás, egyetértek a címmel, noha talán egy kissé hangzatos; már az első szavaknál leteper és maga alá gyűr a zsenialitás, a gyermekszív gáttalansága és a hencegés e különös vegyüléke, és e fojtogató közegben csak azokon a réseken keresztül jutok némi levegőhöz, melyeket a hazugság üressége meghagy nekem itt-ott a szövegben. Gyors, fanyar asszociáció: a saját naplóm. Ugyan miféle címet adtam neki? „Gályanapló.” Túl minden minősítésen és nagyságrendi különbségen, a zseni itt legföljebb csak bűnösnek érezheti magát; e keleteurópai féltekén ugyan kinek is jutna eszébe azt gondolni magáról, hogy ő zseni, kivéve az antigéniuszt, a néhány tömeggyilkost meg uzurpátort.

Bűzfelhő vág be a zárt ablakon keresztül, mintegy atmoszférikus illusztráció gyanánt a szövegben taglalt szkatologikus elemekhez; felütöm a fejem az újságból: Tatabánya. Lepusztult, szétmarcangolt, kopáran meredő, végítéletszerű táj, masszív betonfüstölők, csövek, az eget rézsút áthasító állványzat, akár egy szövegrészt vagy életdarabot kihúzó, kemény tollvonás, leplezetlen hasznosítás mindenfelé, ádáz célszerűség, racionalitás, rútság, die Wüste wächst, felelem Dalinak, táj nélküli tájkép, már nem borzalmas, csak vigasztalan, mint az igazság. Az útlevelemet már korábban megvizsgálták, most szürke ruhás emberek nyüzsögnek a kocsiban. Az egyik hozzám lép, gyors mozgású, fekete ember. Magyar vám, mondja. Kéri az útlevelemet, súlytalan hangon, szerényen, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít önmagának. Mégis: miközben ismét felállok, hogy a fogason lógó bőrmellényem belső zsebéből az útlevelemet újra elővegyem, teljesen megmagyarázhatatlanul és olyan indokolatlanul, ahogyan a nap süt, átvillan rajtam a gondolat: ebben az emberben nincs szeretet. Talán Dali naplójának a hatása ez még, az egyszeriben védtelenné és fogékonnyá tett saját, narcisztikus, örökké szeretetre szomjas gyermek- és művészlelkem megérzése. Emberem eközben láthatóan végzett; összehajtja és máris nyújtaná vissza az útlevelemet; még azonban, az előbbi súlytalan hangon, de valahogy igen gyorsan, amiből talán csak az én, éppen Salvador Dalin csiszolt hallásom érez ki valamely alattomos árnyalatot, megkérdezi, hogy mennyi valutát (vagy devizát: a kettő közti különbséget valószínűleg sosem fogom megtanulni) „viszek ki”, úgymond. Ezer schillinget, vágom rá habozás nélkül, és ki tudná, miért. Emberem erre igencsak meglepő módon reagál: „Sok, sok, sok” – suttogja el háromszor egymás után, mintegy maga elé (ahogyan a régebbi színdarabok instrukciói szóltak). Miért sok? – hökkenek meg. Azt feleli, azért, mert az összeg „túl van”, valamin, amit hamarjában nem pontosan értek. De mutassam meg neki azt az ezer schillinget, szólít fel. Kezd elönteni az a biztonságos érzés, amit – legalábbis e tekintetben – oly gazdag élettapasztalataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyos értelemben elhagytam a színteret, ami most zajlik, az már nem velem történik meg. Az ilyen érzésben nyugalom rejlik, és telve van odaadással. Az a fajta készségesség ez, amivel balvégzete felé indul az ember, mindig föltétlen bizalommal az idő, a soron következő részlet és az apró lépések iránt, miközben titkon tudja – s tán nem is bánja –, hogy a vég feltartóztathatatlan. Csupán egyvalamitől nem kímél meg a maradék éleslátás, amely ilyenkor mintegy ottlétünket helyettesíti: teljes világossággal észleljük, hogy egy bizonyos mechanikus ostobaság részévé váltunk, ami – így hisszük – tökéletesen idegen tőlünk, legsajátabb lényünktől, s ez mindvégig zavar egy kissé: de egész egyszerűen, akár a rekeszizmunk méltatlan rázkódását egy rossz bohózat láttán, ezt az önjáró gépezetet is képtelenek vagyunk megfékezni.

Ismét a belső zsebembe nyúlok tehát; még csak nem is reszket a kezem, csupán tétovázik valamelyest, míg a kettőbe hajtott négy darab bankó közül, egy erősen indiszponált pillanatában fellépni kénytelen bűvész mozdulatával, előhalászok egy ezerschillingest. Mennyi magyar pénz van nálam, így szól a következő kérdés. Hétszáz forint, felelem. Mutassam azt is. Mutatom. Megszámoljuk, stimmel. Most pedig – hangzik a halk, de igen határozott óhaj – rakjam ki a zsebeim tartalmát. Kirakom. Papír zsebkendő, villamosbérlet, bugylibicska, hamuba sült pogácsa. A távoli szemlélő, aki e pillanatban sokkal inkább vagyok, mint ez a saját zsebeit motozó, chaplini lény, eközben egyre a fejét csóválja, értetlen, ámbár elnéző mosollyal. Emberemnek kell megmutatnia, mégpedig a mutatóujjával, azt a zsebemet, amelyről szemlátomást teljesen megfeledkeztem. Csodálkozhatnék intuícióján, pillanatnyilag azonban semmin sem csodálkozom; később viszont azért nem teszem, mert kitalálom, hogy apró, de – legalábbis egyetlen viszonylatban – tévedhetetlen szeme: ez a vám- és pénzügyi szem, amely több ezer esztendős tapasztalatokat és rafinériákat őriz, amióta csak az ősi egyiptomiak, a perzsák, az inkák vagy az etruszkok a vámvizsgálatot kitalálták: ez a szem réges-rég felfogta és regisztrálta már a kezem előbbi tétovázását. Úgyszólván gyermeki kíváncsisággal nyúlok be tehát az óhajtott zsebbe; s no lám, mi kerül elő: háromezer schilling. Valósággal meglepődöm. A vámos ellenben tüstént lefoglalja. Ezt közli is velem: lefoglalja, mondja, mivelhogy ezer schillinget „jelentett be” – ígymond –, holott valójában négyezret talált nálam. Igaz. Ami igaz, az igaz. De még nem értem pontosan, hogy e füllentésen kívül mi a további bűnöm. Elvégre a saját pénzemet találja nálam, nem a másét, nem lopottat. Igen, így a vámos, de „kiviteli engedélyt” kellett volna kérnem. Őszintén meglepődöm, ezt nem tudtam. Senki sem mondta. Mindig csak azt hallom, hogy minden liberalizálva van, az ember szabadon teszi be és veszi ki a pénzét a bankból, nem úgy, mint az államosított időkben. Az útlevelemet sem kell minden útra külön érvényesíteni, nem gondoltam, hogy az én pénzem – amennyiben valódi pénz, vagyis nyugati – továbbra is az államé. Semmi baj, szól emberem, a háromezer schillinget, valamint az útlevelemet azonban ezennel elveszi tőlem.

Ebben a pillanatban vége a bűvöletnek: hirtelen magamhoz térek. Határozott hangon felszólítom, hogy ezt ne tegye; l2 órára Bécsben egy minisztériumi úrral van megbeszélésem; délután egy másik hivatalban várnak; és szobát is foglaltam már egy szállodában. Nem érkezhetek Bécsbe üres zsebbel. Nem tudtam, hogy kiviteli engedély kell. Nem hozhatnak ilyen helyzetbe. „Rendben van, Kertész úr, foglaljon helyet, most nincs idő, dolgozunk, később visszajövök” – így a vámos, szó szerint; és távozik, a pénzemmel, az útlevelemmel.

Leülök. Némi bosszúságon kívül semmit sem érzek; idő múltán jut csak az eszembe, hogy ha úgy vesszük, voltaképpen nyilvánosan megszégyenítettek. Különösebb izgalom erre a gondolatra sem fog el, mint aki már valamelyest jártas az effélében. Azért futólag szétnézek a termes kocsiban: a velem párhuzamos kettős ülésen helyet foglaló magányos asszony, akitől a széksorok közti átjáró eléggé széles ösvénye választ el, az újságjába temetkezik; a távolabb ülők talán nem is észleltek semmit; két percnél tovább az egész ügy nem tarthatott; rajtam meg vámügyi inkvizítoromon kívül – akinek még a kollégái is a távolabb ülő utasokkal foglalatoskodtak – senki sem tudhatja, hogy valójában mi zajlott le közöttünk.

Mi történhet velem? „A francia nép nevében fejemet veszik egy köztéren?” Az útlevelemet, mielőtt az osztrák határhoz érünk, nyilván vissza kell adniuk. A háromezer schillingem elvesztésébe pedig bele kell törődnöm. Nem mondhatnám, hogy sírhatnék környékez a gondolatra. Tény, hogy a pénzzel való kapcsolatomat nem a túlfűtött szenvedély jellemzi. Ha ez egyfelől fogyatékosság is, e pillanatban inkább az előnyeit élvezem. És Bécsben akadnak barátaim, akik szíves örömest kisegítenek a bajból, ha kell.

De miért vallottam be csupán ezer schillinget (ami a jelek szerint éppolyan vétek egyébként, mintha mind a négyezret bevallottam volna)? Nem tudom. Hosszasan, becsületesen töröm rajta a fejem, mégsem találok rá választ. Nem tudom. Ebben a vámosban nem volt szeretet: de hát ez csak nem lehet oka, és ugyan, hol az a vámos, aki szeretetet táplál magában a kliensek iránt? Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre? Miért nem vallottam be mindjárt mind a négyezret? Nem tudom. Mélyen magamba nézek. Állítom, hogy van némi gyakorlatom az önvizsgálatban. Mégsem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.

Előveszem az újságot, folytatom Dali lenyűgöző naplóját. Próbálom megérteni a fekália és az arany Dali, de mint értesülök, a pszichoanalitikusok szerint is kimutatható szoros összefüggését. Valójában ezt sem értem, bárhogy töröm is rajta a fejem: másrészt az érzelmeim valahogy rokonszenveznek a racionalitásommal nem megközelíthető gondolattal, hogy igenis, létezik ilyen összefüggés. Aki ezt az összefüggést: a fekália és az arany közti szoros kapcsolatot átlátja, s nem csupán megérti, de termékeny diadalordítással igent is mond rá, az meggazdagszik, mint Dali is. Nyilvánvaló másfelől, hogy az effajta luciditás teljesen független a zsenitől, ha ugyan nem éppen homlokegyenest ellentétes vele. Mármost igazán kíváncsi lennék, hogy Dali valóban zseniális vásznai közül melyeket inspirált, hogy úgy mondjam szenny nem érte tiszta zsenije, s melyeket a bélműködésével összefüggő, állandóan az ürítést leső, sóvár erszénye; tény, hogy akármilyen fesztelen diadalmenetnek tünteti is fel, mégsem lehet annyira felhőtlen az élete, elmélkedem.

Már elhagytuk Komáromot, Győrt, az idő rohan: hol az útlevelem? Kezdek szorongani, bár nem annyira, mint ahogy erre illetékes vagy talán illetékesek nyilván számítanak. Végre felbukkan emberem. Sietősebb, mint valaha, és komornak látszik. Elkéri maradék ezresemet; majd, ahelyett, hogy az útlevelemet visszaadná, tudatja velem, hogy Hegyeshalomnál le kell szállnom a vonatról. Meglepődött, ügyefogyott tiltakozást hallatok. Nem érdekli. Ezt kereken meg is mondja. A „bejelentett” ezer schilling helyett négyezret talált nálam. Sajnálja. Hegyeshalmon, az utolsó kocsinál találkozunk, közli; de ez már láthatóan parancs. S ezzel eltűnik.

Darabig bénultan ülök a helyemen. A precíz kifejezés: mint akit fejbe kólintottak. Azután hirtelen felugrom. Érzem, hogy csak úgy lobog bennem a düh, az élet, az agresszió tápláló tüze. Válltáskámat a poggyásztartóból lerántom, és csörtetek végig a szerelvényen, a leghátsó kocsihoz. Az utolsó fülkében, magukra zárt üvegajtó mögött, ülnek a szürke emberek. Láthatóan vígan vannak. Az én emberemet is tüstént megpillantom. Kurta koppantás után felrántom az ajtót. Elhallgatnak, leplezetlen utálattal néznek: érzékeny szívem valósággal belésajdul. Mint gyakorló művész, jobban szeretem a tapsot, mint a gyűlölködést. De hát édes istenem: ezúttal rossz szerepben lépek fel. További gyengeségem, hogy velem ellenszenvező közegben képtelen vagyok higgadtan, összefüggően kifejteni érveimet; ráadásul az indulattól nemhogy megjönne, de alkalmasint inkább elfullad a hangom. Megint makogok valamit a bécsi kötelezettségeimről: ez nem érdekli őt, ismétli emberem; felszólítom, hogy adja vissza az útlevelemet meg az ezer schillingemet, a háromezret letétbe felajánlom, hiszen – mint ezt az előre megváltott helyjegyem is tanúsítja – a holnap esti vonattal visszajövök, s akkor rendezhetjük az ügyet; a háromezret, mosolyog erre (ha nem is éppen kedvesen) az emberem, mindenképpen fel kell ajánlanom, minthogy lefoglalták, a további ezerrel meg az útlevelemmel együtt; s megismétli a monoton tényt, hogy milyen különbség mutatkozott az általam bejelentett és az ő általa nálam talált összeg között. Jobb ötletem nem támad, mint hogy szerencsét kívánjak neki a pompás fogáshoz: sikerült elvenni az én 4000 schillingemet, miközben jól tudjuk, hogy a nálam okosabbak hogyan síbolják ki a milliókat. Amennyiben tudomást szerzek ilyen esetről, tegyek róla bejelentést – így emberem –, egyelőre azonban ne másokat rágalmazzak, hiszen nálam találtak a „bejelentett” összegnél háromezerrel többet. Méltó válasz, kétségtelen. Úgy érzem, a poharat ezzel fenékig ürítettem, egyetlen cseppet sem takarítottam meg belőle magamnak. Rájuk rántom a fülkeajtót, és a leghátsó kocsi leghátulsó peronján várom, mind mohóbban, hogy végre Hegyeshalomhoz érjünk.

Hegyeshalom! Évtizedek szimbóluma: in hoc signo vinces – kifelé menet; a Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – A munka becsület és dicsőség dolga –, A munka felszabadít-féle világfeliratok jelképe befelé jövet. De mint valóság, mint helység, mint vasútállomás: siralmas porfészek. Unottan poroszkálok a szürke egyenruhák nyomában. Fehérre meszelt, sivár teremben kell várakoznom, melyet hátrébb számomra ismeretlen rendeltetésű terelőkorlátok szeldelnek keresztül-kasul. Nem vagyok egyedül; velem együtt egy másik embert is leszállítottak a vonatról; nagydarab, kortalan férfi; az övszíj és a felcsúszott pulóver közt bánatosan a nadrágjára rogyó hájhas; szürke ing, szürke dzseki, szürke nadrág, széthízott, megjegyezhetetlen arc, párás szemüveg, amely mögött semmi sem látszik, legkevésbé egy tekintet. Amikor felveszik az, úgymond, jegyzőkönyvet, hallom, hogy foglalkozására nézve valamiféle „osztályvezető”. Szuszog, sóhajt, harákol, rám villantja a szemüvegét, kerülget; hasztalan, ügyet sem vetek rá; nem tekintem a bajtársamnak, nem kívánom megosztani vele a sorsomat, nem érdekel a története. Roppantul sajnálom. Nincs bennem szeretet. Mindamellett látnom kell, amint nehézkesen tüsténkedik, ahogyan serényen aláírja az aláírnivalókat. Hívják, kimegy, idővel visszajön. Az ajtót nyitva hagyja. A fűtetlen helyiségben huzat vagdalkozik a nyakam, a bokám körül, irdatlan benzinfelhő gomolyog be, odakint tolat egy vonat. Megkérem, csukja be az ajtót. Becsukja, de nem kilincsre, a huzat nyomban újra kivágja. A lábammal épp elérem az ajtót, nagyot rúgok belé. Illetlenség, elismerem, de magam körül sem tapasztalok túl sok illedelmet. Látom, az osztályvezető úr neheztel. Modortalanságom netalán még őrá is rossz fényt vethet, gyorsan elhatárolja magát: Ami megtörtént, megtörtént, most már nem kell idegeskedni – szól feddőleg. Azt felelem, cseppet sem vagyok ideges, viszont a büntetéshez nem tartozik hozzá, hogy huzatban üljek és egy tolató mozdony Diesel-bűzét nyeljem.

Majd visszamerülök Dali naplójába. Felizgat a Nietzschéhez való kötődése. Ez nekem már régóta feltűnt: a spanyol érzékenység a germánok iránt. Ortega is Nietzsche-tanítvány volt; Unamuno meg egyenesen elnyerhetné a Nietzsche legunalmasabb tanítványa címet. „Nietzsche olyan pipogya fráter volt, hogy élhetetlenségében végül megőrült, pedig ezen a világon csak egy dolog számít igazán: normálisnak maradni!” Dalinak ez a mondata mélységesen felháborít. Hát nem érti ez az ember, hogy Nietzsche legbecsületesebb és legkövetkezetesebb tette volt az őrülete? És hogy az anális aranydiaré sosem zuhogott volna ilyen megállíthatatlan bőséggel az ő tárt erszényébe, ha Nietzsche éppen olyan „normális”, azaz józan és számító maradt volna, mint ő, Dali? Elvégre valakinek keresztre kellett feszülnie az erkölcsért, hogy mások aztán ilyen jó pénzért kiárusíthassák…

De nem tűnődhetem tovább, szólítanak; „most sietve ugrott hát talpra, hogy az irodába kövesse a vámost”. Ott ülnek mind, a szürke emberek. „Egyikük cigarettázott, a másik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadik őt fürkészte – ködös tekintete előtt úgy összemosódtak, hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépnek látta őket”: saját, prófétikus szavaim, A kudarc című regényemből. Emberem, a fővámos, most papírokat rak elém: olvassam el és írjam alá. Mi ez? A jegyzőkönyv, mondja. Olvasni kezdem. Az első mondatnál – csaknem három sort tesz ki – elakad a lélegzetem. E pillanatban megszáll, elönt és lenyűgöz a tisztánlátás. E pillanatban végre pontosan tudom már, hogy mi történt velem. Szinte heurékát kiáltanék. Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hallom suhogni… – igen: ez a három sor lényegében azt tartalmazza, hogy 1991. április 16-án, satöbbi, miután ő, a vámhatósági ember ismertette velem a vonatkozó valuta-, devizaszabályokat, a kivihető összeg felső határát és az azon felüliek engedélyhez kötöttségét, felszólított, satöbbi. Mármost ez az ember semmit sem ismertetett velem. Felszólítani, igaz, felszólított: ezt azonban korántsem korrekt és törvényes felszólításnak, hanem váratlan keresztkérdésnek ható formában tette. Ezzel a kérdés eldőlt, megindult egy bizonyos mechanizmus. Legalább ötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és legfőképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben az országban – mondjuk, három év megszakítással – minden törvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár. Még most, még itt, még e pillanat tört része alatt is megdöbbent és fölkavar az önsajnálat, a felismerés, hogy így éltem le az életemet, ahogyan leéltem, és hogy ez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonosz jegyeit az ösztöneimbe. Ez az ember – fölteszem: anélkül, hogy maga is tudott volna róla – a puszta magatartásával, a modorával jóeleve hazudni kényszerített. Az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté (Franz Kafka: A per). Szinte sajnálom, hogy emberemet, a vámost, nem részeltethetem a megvilágosodásomban, hogy nem oszthatom meg vele nyilvánvaló igazságunkat. Elvégre ő is ember, neki is vannak ösztönei. És az ő ösztöneibe is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéimbe, csak éppen az ellenkező előjellel. De mivel a kapcsolatunk olyan, amilyen – eufémisztikusan szólva hivatalos, azaz száz százalékig elidegenedett –, én ezt sosem tudom elmagyarázni neki, akkor sem, ha történetesen megértené, amit egyébként kötve hiszek.

Azt mondom tehát, hogy a jegyzőkönyvet, ebben a formájában, nem írom alá. Miért? Mert nem felel meg a valóságnak, hogy a felszólítása előtt ismertette volna velem a törvényt. De igenis, ismertette. Jó, mondom, aláírom, ha kiegészíthetem a saját észrevételemmel. Mit akarok észrevételezni? Azt, hogy a felszólítása előtt semmi esélyt nem adott nekem a megfontolásra, a gondolkodásra, hogy a józan értelmem kerekedjen felül az első érzéseimen. A jegyzőkönyvet vagy aláírom így, vagy sehogy, hangzik a válasz. Akkor sehogy, így én. Könnyed, ámbár ingerült vállvonogatás. Egy szőke bajszos alvámos most az alábbi kijelentést teszi: „Tanú vagyok; én ott voltam, amikor figyelmeztetted.” Kijelentése nem lep meg, de most már határozott hányingerrel küzdök. Futólag megjegyzem, hogy tanú, az ősidők pereitől a legkorszerűbbekig, mindig, mindenre akadt. És miközben útlevelemet, a lefoglalt 4000 schillingről szóló nyugtával együtt visszakapom, hozzáteszem még, hogy roppant nehéz lesz elhitetni ezzel az országgal, hogy szabad. Ezt azonban megbánom, olyan mondatot ejtettem ki, amely ontológiailag éppolyan értelmetlen, mint szemantikailag, vagy akár a legszűkebb praktikumot tekintve. Sokkal inkább foglalkoztat az a, mondhatnám kielégítő érzés, hogy mindaz, ami itt történt és történik, a legsajátabb képzeletem terméke, és a legsajátabb képzeletem törvényei szerint történt és történik. Hivatkozom ismét az, akár csak egyetlen „hűséges olvasómra” – aki talán egyedül én vagyok: prófétikus regényemben ezt a jelenetet szinte szórul szóra olvashatja. Ugyanez a magatartás, ugyanez az eljárás, ugyanez az émelyítő törvényeskedés, miközben tetőtől talpig kirabolnak, majd meggyalázva és homályos fenyegetésekkel bemocskoltan az ismeretlen ég alá kilöknek. Mint különös, regénybeli alteregóm, Köves, én is a tágasabb világba indultam, hogy egy isten háta mögötti, mocskos határállomásra érkezzem, ahol itthon, nyomorúságosan, végzetesen, halálosan itthon vagyok. Az élet, lám, utánozza a művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az életet vagyis a törvényt utánozza. Nincs véletlen, minden értem és általam történik, és ha majd bejárom utamat, megértem végre az életemet.



Protokol (Czech)

Objednal jsem si buzení na půl pátou, ale už ve čtyři jsem na nohou. Nenávidím časné vstávání, ale když už musím vstávat brzy, vstanu ještě dříve. Chuděra má žena, vrávorajíc ospalostí, nám chystá snídani a mně sendviče na cestu. Pomeranč. Čokoládu. Nádraží Keleti – jako bych se zničehonic ocitl na břehu Gangy zrovna v den nějakého hinduistického svátku. Žebráci s nohama napadenýma snětí, hulákající obchodníci s veteší, alkoholici s úlisně číhavým pohledem. Prodírám se mezi nimi kupředu, tašku zavěšenou na rameni svírám a chráním i rukou, neodvažuji se zastavit, nikomu nic nedám, od nikoho nic nevezmu, jsem nejistý, není ve mně láska. Není ve mně láska. Tady je můj vlak, tady je můj očíslovaný vagon, tady je i mé očíslované místo k sezení, u okna. Jsem jakž takž v bezpečí. Ve vlaku se topí. Dveře se zavírají automaticky. Místo vedle mě je prázdné: jsem rád, že vedle mě nikdo nesedí, není ve mně láska. Vytáhnu si noviny. Deník s aktuálními zprávami mi zvedá žaludek. Úvodník uvnitř ještě má jakous takous morálku, to však jen zhoršuje situaci. Být morální v nemorálním světě je také nemorální. Jaké je řešení? Nevím. Na mou duši a čest, Káťo, nevím. Složím deník a nacpu jej do síťky na zadní straně sedadla před sebou. Vytáhnu si časopis 2000. Očima přelétnu obsah a je mi jasné, že nejspíš mě bude zajímat deník Salvátora Dalího. Diary of a Genius, „Géniův deník“ – ne, není to přehnané, souhlasím s titulem, třebaže je poněkud nabubřelý; už u prvních slov mě porazí a semele ta zvláštní směsice geniality, bezuzdné dětinskosti a chvastounství, a já se mohu v dusivém prostředí trochu nadechnout škvírami, které mi tu a tam v textu ponechává prázdnota lží. Letmá natrpklá asociace: můj vlastní deník. Jak že jsem ho nazval? „Galejníkův deník“. Bez ohledu na jakoukoli kvalifikaci a rozdíl v důležitosti se tu génius může cítit nanejvýš provinile; koho vyjma antigéniů, několika masových vrahů a uzurpátorů by totiž na této východoevropské polokouli napadlo myslet si o sobě, že je geniální?

Zavřeným oknem vpadne oblak zápachu coby atmosférický podkres skatologických prvků rozebíraných v textu; vystrčím hlavu zpoza novin: Tatabánya. Zničená, rozdrásaná, hole čnějící krajina, scenérie posledního soudu, masivní betonové komíny, roury, lešení protínající nebe napříč jako nelítostný tah pera seškrtávajícího pasáž v textu anebo kus života, kam oko dohlédne, všude nepokrytá snaha zužitkovat, urputná racionalita, ošklivost, die Wüste wächst, odpovídám v duchu Dalímu, krajinomalba postrádající krajinu, to už není hrůzné, jen bezútěšné, jako pravda. Pas mi prohlédli před chvílí, teď se ve vagonu rojí muži v šedivém. Jeden z nich, snědý chlap s rychlými pohyby, přistoupí ke mně. Maďarská celní kontrola, říká. Žádá můj cestovní doklad, bezvýrazným hlasem, mírně, jako někdo, kdo nepřikládá své osobě pražádnou důležitost. A přece: zatímco vstávám, abych znovu vyndal pas z vnitřní kapsy své kožené vesty na věšáčku, zcela nevysvětlitelně a bezdůvodně, jako když svítí slunce, mi hlavou probleskne myšlenka: v tomhle člověku není láska. Možná je to ještě vliv Dalího deníku, intuice mé zároveň bezbranné i vnímavé, narcistní, po lásce věčně žíznící duše dítěte a umělce. Můj člověk je mezitím zjevně hotov; zavřel pas a chystá se mi ho vrátit; ještě předtím se však zeptá, kolik „vyvážím“ valut (nebo deviz: rozdíl mezi oběma asi jaktěživ nepochopím), táže se oním bezbarvým hlasem jako prve, ale tak nějak příliš rychle, v čemž patrně pouze můj sluch, tříbený právě na Salvátoru Dalím, vycítí jakýsi zákeřný podtón. Tisíc šilinků, plácnu bez váhání a bůhvíproč vlastně. Můj člověk zareaguje velmi překvapivě: „To je hodně, hodně, hodně,“ zašeptá třikrát po sobě a jako by před sebe (jak kdysi velela režijní instrukce v textu starších divadelních kusů). Proč hodně? – vyhrknu. Odpoví mi, že ta částka „je nad limitem“, ale nad jakým limitem, to hned přesně nechápu. Mám mu prý těch tisíc šilinků ukázat, vyzve mě. Začne mě zalévat onen pocit jistoty, který tak důvěrně znám ze svých bohatých – alespoň v tomto ohledu bohatých – životních zkušeností: totiž nezvratný pocit, že jsem v jistém smyslu opustil scénu, že to, co se tady teď odehrává, neodehrává se už se mnou. V takovém pocitu je obsažen klid, je naplněn odevzdaností. Je to stejná připravenost, s jakou člověk kráčí vstříc zlému osudu, pokaždé pln důvěry v čas, v následující detail a v drobné krůčky, zatímco v duchu ví – a snad ani nelituje – že konec je nezadržitelný. Jen jedné věci nás zbytek jasného vidění, jež v takové chvíli jako by nahrazovalo naši plnou přítomnost na daném místě, neušetří: naprosto ostře si uvědomujeme, že se stáváme součástí jakéhosi soukolí hlouposti, která – myslíme si – je nám, našemu nejbytostnějšímu já zcela cizí, a to nás až do konce poněkud ruší: jednoduše ale nejsme s to ten samočinný mechanismus zabrzdit, tak jako při pohledu na mizernou frašku nedovedeme ovládnout nedůstojné stahy bránice.

Sáhnu tedy znovu do vnitřní kapsy; dokonce se mi ani nezachvěje ruka, pouze to trochu trvá, než pohybem kouzelníka nuceného přes silnou indispozici vystoupit, vylovím mezi čtyřmi bankovkami přeloženými napůl jednu rakouskou tisícovku. Kolik mám u sebe maďarských peněz, zní další otázka. Sedm set forintů, odpovídám. Mám je rovněž ukázat. Ukazuji. Přepočítáme je, sedí to. A teď – tak zní tiché, ale velmi kategorické přání – ať vyndám obsah kapes. Učiním tak. Papírový kapesník, tramvajenka, kudla, pagáček na cestu do světa. Vzdálený pozorovatel, kterým jsem v tom okamžiku daleko spíš než ona chaplinovská figura přehrabující se ve vlastních kapsách, zatím čím dál víc s nechápavým, i když shovívavým úsměvem kroutí hlavou. Musí to být můj člověk, kdo ukáže, a to prosím pěkně ukazováčkem, na kapsu, na niž jsem zjevně docela zapomněl. Mohl bych se podivovat jeho intuici, momentálně se ale nedivím ničemu; později tak zase nečiním proto, jelikož uhodnu, že jeho malé, avšak – alespoň v tom jediném ohledu – neomylné oči, oči celníka, nadané tisíciletou zkušeností a rafinovaností už od chvíle, kdy Egypťané, Peršané, Inkové či Etruskové vynalezli celní kontrolu, tedy že tyto oči už dávno zaznamenaly a pochopily zaváhání mé ruky prve. Sahám tedy do požadované kapsy takřka s dětskou zvědavostí; a ejhle, co z ní vykouklo: tři tisíce šilinků. Nelíčeně užasnu. Zato celník je neprodleně zabavuje. Také mi to úředně oznamuje: zabavuje ty tři tisíce šilinků, protože jsem „nahlásil“ pouze jeden tisíc – říká –, kdežto on u mě ve skutečnosti našel tisíce čtyři. Má pravdu, proti tomu se nedá nic namítat. Stále však přesně nechápu, čeho kromě plácnutí z roztržitosti jsem se dopustil. Koneckonců našel u mě mé peníze, ne cizí, ne kradené. Ano, povídá celník, ale měl jsem požádat o „povolení k vývozu“. Jsem upřímně udiven, to jsem nevěděl. Nikdo mi to neřekl. Všude slýchám, že všechno je liberalizované, člověk nakládá se svými penězi svobodně, ne jako za zestátněných časů. Ani cestovní pas si přece nemusím před každou cestou znovu obnovovat, nenapadlo mě, že mé peníze – jsou-li to reálné západní peníze – patří i nadále státu. Nic se neděje, povídá na to můj člověk, ale ty tři tisíce šilinků stejně jako můj pas mi tímto s okamžitou platností zabavuje.

V tom okamžiku je s kouzlem konec: naráz vystřízlivím. Rezolutně na něj apeluji, aby to nedělal; ve dvanáct hodin mám jednání s jistým pánem na ministerstvu ve Vídni; odpoledne mě očekávají na jiném ministerstvu; a mám už rezervovaný pokoj v hotelu. Nemohu přijet do Vídně s prázdnou kapsou. Netušil jsem, že potřebuji povolení k vývozu. Nemohou mě přivést do takové situace. „Dobrá, pane Kertészi, posaďte se, teď není čas, máme práci, vrátím se k vám později,“ povídá celník doslova; a vzdálí se, s mými penězi i s mým cestovním pasem.

Už jsme minuli Komárno, Győr, čas letí: kde je můj pas? Začínám být nervózní, i když ne do té míry, jak s tím dotyčný nebo snad příslušná osoba nebo příslušné osoby zřejmě počítají. Konečně se objeví můj člověk. Má nakvap víc než předtím a vypadá zachmuřeně. Vyžádá si ode mě zbylou tisícovku; poté, místo aby mi vrátil pas, mi oznamuje, že v Hegyeshalomu si budu muset vystoupit. Užasle, neohrabaně protestuji. Nezajímá ho to. A taky to na rovinu řekne. Místo „nahlášeného“ jednoho tisíce šilinků u mě našel čtyři. Je mu líto. Uvidíme se v Hegyeshalomu, u posledního vozu, oznamuje; ale to už je zjevně rozkaz. Nato zmizí.

Chvíli ochromeně sedím na místě. Vyjádřeno přesně: jako opařený. Pak se najednou vymrštím. Cítím, jak mnou doslova lomcuje hněv, tento plamen živící agresivitu, život. Strhnu z police na zavazadla svou příruční tašku a hrnu se až na konec vlaku, do posledního vozu. V posledním kupé sedí za zataženými skleněnými dveřmi šediví lidé. Očividně jsou v dobré náladě. Okamžitě mezi nimi zahlédnu i svého člověka. Po rázném zaklepání rozrazím dveře. Zmlknou, hledí na mne s neskrývaným odporem: až mě z toho píchne u srdce. Jako praktikující umělec mám raději aplaus než projevy nenávisti. Ale čert to vem, tentokrát zkrátka vystupuji v mizerné roli. Můj další handicap je, že v prostředí naladěném vůči mně nepřátelsky nejsem schopen souvisle a klidně argumentovat; navíc mi rozčilením vypovídá hlas, místo aby nabral na síle. Znovu koktám cosi o svých povinnostech ve Vídni: to ho nezajímá, opakuje můj člověk; vyzvu ho, aby mi vrátil můj cestovní pas a tisíc šilinků, tři tisíce budou u něho v úschově, koneckonců – jak dokazuje i předem zakoupená místenka – vracím se zítra večerním rychlíkem a pak můžeme celou záležitost vyřídit; ony tři tisíce, usměje se (třebaže ne zrovna mile) na oplátku můj člověk, zůstanou u něho v úschově v každém případě, protože je zabavil, spolu se zbylou tisícovkou a mým cestovním pasem; znovu zopakuje monotónní skutečnost, jaký rozdíl se ukázal mezi částkou, kterou jsem já nahlásil, a obnosem, který on u mě objevil. Nic lepšího mě nenapadlo, než pogratulovat mu ke skvělému úlovku: podařilo se mu vzít mi mých 4000 šilinků, zatímco – jak oba dobře víme – jinačí filutové si ulívají za hranice milióny. Pokud snad o takovém případu vím, mám ho nahlásit – povídá můj člověk –, prozatím si mám ale odpustit osočování jiných, protože jsem to byl já, u koho se našlo o tři tisíce víc, než bylo nahlášeno. Zasloužená odpověď, jen co je pravda. Cítím, že tímto jsem vypil kalich hořkosti až do samého dna, neponechal jsem si jedinou kapku. Přirazím dveře a na nejposlednější plošině nejzazšího vagonu stále toužebněji čekám, kdy už konečně dorazíme do Hegyeshalomu.

Hraniční přechod Hegyeshalom! Po desetiletí platný symbol: při cestě na Západ symbol in hoc signo vinces; při cestě nazpátek symbol světoznámých sloganů Zanechte naděje, kdo vstupujete, Práce šlechtí člověka, Práce osvobozuje. Leč jako realita, jako obec i jako železniční stanice: žalostná, prašná díra. Znuděně se vleču za šedivými uniformami. Mám čekat v bíle vymalované, pusté místnosti, která je vzadu rozparcelována zábradlím určeným k účelu mně neznámému. Nejsem tu sám; spolu se mnou vysadili z vlaku ještě jednoho člověka; mohutný chlap neurčitého věku; panděro smutně vyhřezlé na kalhoty mezi páskem a vyhrnutým svetrem; šedivá košile, šedivá bunda, šedivé kalhoty, rozteklá, nezapamatovatelná tvář, zamžené brýle, za kterými není vidět nic, tím méně nějaký pohled. Když s ním sepisují takzvaný protokol, zaslechnu, že povoláním je něco jako „vedoucí oddělení“. Funí, vzdychá, pokašlává, blýská po mně skly brýlí, obchází si mě; zbytečně, vůbec si ho nevšímám; nepokládám ho za spolubojovníka, nepřeji si sdílet s ním svůj osud, nezajímá mě jeho příběh. Je mi to nesmírně líto. Není ve mně láska. Při tom všem jsem nucen dívat se, jak se může neohrabaně přetrhnout, jak snaživě podepisuje, co je třeba. Volají ho, vyjde ven, po chvíli se vrací. Dveře nechá otevřené. V nevytopené místnosti se mi kolem kotníků prohání průvan a leze mi za límec, dovnitř se vevalí obrovský benzinový oblak, tam venku posunuje vlak. Požádám jej, aby za sebou zavřel. Udělá to, ale nedovře dveře pořádně, takže průvan je okamžitě zas rozrazí. Nohou přesně dosáhnu na dveře, kopnu do nich vší silou. Není to slušné, uznávám, ale ani kolem sebe nevidím mnoho slušnosti. Jak vidím, pan vedoucí oddělení mi to má za zlé. Má nevychovanost by, nedejbůh, mohla vrhnout špatné světlo i na něj, rychle se distancuje: „Co se stalo, stalo se, teď už nemá cenu se rozčilovat,“ prohlásí káravě. Povídám mu, že nejsem rozčilený ani za mák, ovšem součástí trestu není sedět v průvanu a polykat dieselový smrad posunující lokomotivy.

Ale konec úvah, volají mě; „…nyní tedy spěšně vyskočil a šel za celníkem do kanceláře.“ Sedí tam všichni, všichni ti šediví lidé. „Jeden z nich kouřil, druhý si listoval v nějakých papírech, třetí ho bedlivě pozoroval“ – má vlastní prorocká slova z románu Fiasko. Můj člověk, hlavní celník, teď přede mne položí nějaké papíry: mám si je přečíst a podepsat. Co je to? Protokol, povídá. Pustím se do čtení. U první věty – vydá téměř na tři řádky – se mi zatají dech. V tom okamžení se na mne snese, zalije a zmocní se mě jasné vidění souvislostí. V tom okamžení už konečně přesně vím, co se to se mnou stalo. Heuréka! zvolal bych málem. Všechno, všechno / všechno teď vím / všechno se mi teď osvětlilo! / I tvé havrany slyším / jak šumí…* Ano: obsahem oněch tří řádků je v podstatě to, že dne 26. dubna 1991 atd., poté co mě on, příslušník celní kontroly, seznámil s příslušnými devizovými a valutovými předpisy, s maximální výší povoleného vývozu deviz a s povinností požádat o povolení k vývozu případné nadlimitní částky tuto maximální výši přesahující, byl jsem vyzván, abych… atd. Tak aby bylo jasno, ten člověk mě s ničím neseznámil. Pokud jde o výzvu, ano, vyzval mě: ani zdaleka to však neučinil korektním, zákonným způsobem, nýbrž formou neočekávaného, takřka křížového výslechu. Tím byl uveden do chodu, spustil se určitý mechanismus. Přinejmenším padesát let, od chvíle, kdy má země vstoupila do války proti kulturnímu světu a především sama proti sobě, zde byly – řekněme s tříletou přestávkou – všechny zákony nezákonné. Za zákeřnou otázkou tohoto celníka, za otázkou předem předpokládající hříšníka, mi v uších zněl dupot vojenských bot, ryk budovatelských písní, zlověstné řinčení domovního zvonku nad ránem, před očima se mi tyčily mříže cel a ostnaté dráty. Tím, kdo na tu otázku odpovídal, jsem nebyl já, nýbrž po desetiletí týraný, drezírovaný, občan, spíše vězeň než občan, jehož vědomí, osobnost a nervová soustava utržily bezpočet ran, možná smrtelných. Ještě teď, ještě tady, ještě v tomto zlomku vteřiny jsem zaskočen a rozrušen sebelítostí, poznáním, že jsem prožil svůj život tak, jak jsem jej prožil, a že tento nedůstojný a vražedný život vryl hluboko do mých instinktů svá znamení zla. Ten člověk – jak předpokládám, aniž si toho byl vědom – mne pouhým svým chováním, svým vystupováním předem přiměl ke lži. Rozsudek nepřijde najednou, řízení přejde ponenáhlu v rozsudek. (Franz Kafka: Proces)* Skoro mě mrzí, že nemohu svému člověku, celníkovi, zprostředkovat zážitek svého prozření, nemohu se s ním podělit o tuto naši očividnou pravdu. Koneckonců i on je člověk, i on má instinkty. A uplynulá desetiletí mu do nich vryla totéž co do mých, jen s opačným znaménkem. Protože je však náš vztah takový, jaký je – eufemisticky řečeno: úřední, tj. stoprocentně odcizený – nikdy se mi nepodaří mu to vysvětlit, i kdyby to třeba nakrásně pochopil, o čemž pochybuji.

Říkám tedy, že protokol v této podobě nepodepíšu. Proč? Protože není pravda, že mě před vyzváním seznámil se zákonem. Ale ano, seznámil. Dobrá, povídám, podepíšu za předpokladu, že budu moci doplnit svůj komentář. Co chci komentovat? To, že mi před vyzváním nedal žádnou možnost k úvaze, čas na rozmyšlenou, aby můj zdravý rozum mohl zvítězit nad prvotními instinkty. Buď podepíšu protokol tak, jak je, anebo vůbec, zní odpověď. Pak tedy vůbec, povídám já. Blazeované, i když podrážděné pokrčení rameny. V té chvíli jeden hodností nižší celník s plavým knírkem prohlásí: „Já jsem svědek; byl jsem u toho, když jsi pána poučil.“ Jeho prohlášení mě nepřekvapí, ale teď už mám co dělat, abych se nepozvracel. Jen tak mimochodem podotknu, že už od dob dávných sporů kdysi v pravěku až po ty nejsoučasnější se vždycky a na všechno našel svědek. A zatímco jsou mi vraceny čtyři tisíce forintů i s potvrzenkou a cestovní pas, dodám ještě, že bude obtížné tuto zemi přesvědčit, že je svobodná. Hned toho ale zalituji, protože jsem vypustil z úst větu, která je stejně nesrozumitelná ontologicky jako sémanticky, ale řekněme i z ryze praktického hlediska. Mnohem víc mě zaměstnává onen pocit, řekl bych, uspokojení, že totiž vše, co se tu odehrálo a odehrává, je plodem mé nejvlastnější představivosti, událo a děje se to podle jejích zákonitostí. Znovu se tu dovolávám svého, třebas jen jediného „věrného čtenáře“, jímž jsem možná pouze já sám: v mém prorockém románu si to totiž může přečíst téměř slovo od slova. Týž postoj, táž procedura, totéž odporné bazírování na zákonech, mezitím jsi oloupen o všechno a pak zneuctěný a pošpiněn nejasnými výhrůžkami vystrčen pod neznámé nebe. Tak jako Köves,* mé zvláštní románové alter ego, i já jsem se vydal do širého světa, abych dojel do špinavé železniční stanice, do zapadákova na hranicích, kde jsem doma – bídně, osudově, smrtelně. Hle, život napodobuje umění, ovšem výhradně jen takové umění, jež napodobuje život neboli zákon. Náhoda neexistuje, vše se děje pro mne a skrze mne, a jakmile ujdu svou pouť, porozumím konečně svému životu.




minimap