Emlékeinkből porló agyagba
Dibdábolt emóciók vagyunk,
nem tudni, mi az, mi kiválasztja,
mit őriz vagy veszít el agyunk.
Jutnak eszünkbe a téli színek,
rémlik az estben a nyár maga,
sejlik a szánkban az őszi íznek
vörösbe hajló fűzöld illata.
Látunk tavaszt a levegő égben,
sajdítunk jövőt, akármi múlt,
idézünk az összes hangfekvésben
hegyeken innent és völgyeken túlt.
Többek vagyunk, mint idegrendszer,
véredények és nyirokcsomók,
lehetünk álmok is egyszer-egyszer,
dühösek, s méltán megalkuvók.
Ebbe a térképbe gombolyodva
az összes sejtbe rovott jelen,
benne az eljövő minden mocska,
s ha a jószerencsénk végtelen,
nincs belénk kódolva az értelem.
