Vigasztalan esik a háztető
felett lappangó ködből az eső.
Nem vet árnyékot a fény,
mintha nem is e földtekén,
de szürke Szürreáliában
járna a lankadt útkereső.
Holnapra meghal az optimista,
s a depressziós se ússza meg,
a kihalt város nyúlós rossza
a tört vakolattal együtt pereg
az aszfaltra, nem nézi senki rég a
járdát, ahol a kutyák potyadéka
érintetlen, mint a köd permete.
Mind útra keltünk az infernó fele.
Itt hagytunk reményt, életet, menedék
az árnyéktalan menhelyet,
ahol nem jutottunk semmire,
nélkülünk is kinyílt az estike,
és felnevelték fiókájukat
a verebek, cinegék, ludak,
napra, rendre megfordult a Föld,
és senki nem kérte, közöld
amit fontosnak tartasz,
de azért csak mondtad, te balfasz.
Bandukolunk felhajtott gallérral
a szürke ködben,
bár ki senki se sarkall,
megyünk, mert megállni
nem érdemes,
a múltunkba zárva végleges
tanulságokkal zsebünkben,
tétován rebbenő aggyal
töprengünk magunkon, mintha
volna enyhítő
körülmény ügyünkben.
Igaz, súlyosbító sincsen,
de így, az ítélet után
már mindegy. A pokol kapuján
átléptünk a parttalan szürke
ködbe, és hátratett kézzel
baktatunk tán egyenest, tán körbe,
és erővel azon vagyunk
fel ne ismerje agyunk, hogy
büntetésünk nem is olyan enyhe.
Arra ítéltettünk, minden úgy legyen
mint eddig. Mindörökre.
