Öltem. Mérgeztem. Főleg irigységből,
de néha csak mert egyszerűen jó volt
lecsapni rájuk, mint sólyom az égből,
a testek görcsbe rándulását nézni,
hallgatni hörgést… Kicsit fura hóbort,
de látványos győzelem felidézni
a halálukat, míg iszom az óbort.
Ők nincsenek, én vagyok. S most a régi
emlékek közt kotorászva úgy érzem,
elég volt. Nem hiszem már, hogy megéri
élni tovább. Meguntam. Megelégszem
azzal, ki voltam, azzal, kivé váltam.
És úgyis rosszul alszom mostanában.
Ideje volna végeznem magammal,
de ez a tavaszi napfény marasztal
inni, élvezni, őzpörköltet enni,
jól érezni magam... Senkinek semmi
köze hozzá, hogy mit tettem, ha tettem,
melyik féreg mer ítélni felettem?
Öltem. Na és? Hiszen mindnyájan öltek,
én sem tehettem másként. A görögnek
görög valék, és zsidó a zsidónak,
mint meg van írva, és a gyilkosoknak
lettem gyilkossá. Ki merne vádolni?
S kinek ártok most már? Mit árthat holmi
vénember, kire úgyse virrad sok nap?
Nézem szelíden, most kezd tavaszodni,
és ráncos arcom kitárom a fénynek.
(Csak vihar ne legyen. Viharban félek.
A szél feltépi ajtómat, s bejönnek,
kiket megöltem, s bosszúért dörögnek
fejem fölött. Mert az a harag napja,
az ívfényben fölsejlik az alakja
annak, kitől nem futhatok el én se…)
Vigasztalj, vigasztalj, York napsütése!
