Kosztolányi Dezső: Az apa

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltűnsz, szaladsz.
Újságot olvasol, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett megint egyetlen barátnőm.
Véle beszélek.
Halkan említem hancúzó korunkat.
Hogy meg ne halljad.
Így hagytam el egykor én is apámat.
Ő is így ment el.
Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan,
vissza se nézve.
Ó e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.
A reggelek hamut szórnak fejemre,
szürkék a delek.
Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot,
s kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Du fjerner deg så snøgt og raskt fra meg,

min sønn, i tiden.

Fra middagsbordet spretter du opp nervøst,

forsvinner hastig.

Du er blitt avisleser selv, og spør jeg deg,

svarer du bare kort.

Du er med venner. Og ditt rom er tomt.

Og tom er min sjel.

Du ser ikke min dumme kjærlighet.

Du ser meg ikke.

Min gamle stemme hører du med avsky.

Min hånd er tung for deg.

Din mor er min eneste venn igjen.

Jeg får prate med henne.

Jeg nevner tiden, da vi lekte sammen, dempet.

For at du ikke hører.

Slik gikk også jeg fra min far engang.

Slik gikk også han vekk.

Med et tungt sukk og forbitret og stolt,

uten å se seg om.

Hvor denne ensomhet er lik den gamle,

fra da du ennå ikke levde.

Morgenen strør aske over mitt hode,

middagstiden er grå.

Om kvelden kikker jeg på himmelen,

på trærne og på løvet,

og spør meg selv, hvorfor kan ikke frukten

forstå fruktreet?