Kukorelly Endre: Tizenöt sor apám emlékének

Otthagytam az öreget a gangon.
Nyilván bementem, és
becsuktam az

előszobaajtót.
Nem, bebasztam magam mögött.
A fénykép elmozdult.

El-
mosódott, ezt így mondjuk,
az egész szétesik,

alámerül,
elmerül, ami külön állt,
mint a csiga szarva.

Kopog
a levegő, ahogy
egymáshoz csapódnak.

Jag hade just lämnat gubben i loftgången.
Ja, förmodligen gick jag in och
stängde ytterdörren.

Nej. Jag drämde igen den efter mig.
Porträttet skakade till. Suddades
ut, kan man säga,

och föll isär i små
ikoner, små kyrkor
och de snötäckta topparna smälte ned,

våra cypresser och våra palmer
försvann under ytan, som snigelns
spretande känselspröt.

Jag störtar. Luften
bultar när
vi kastas mot varandra.