Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban

Néhány szó a szerelemről

"- Kevés - mondta a férfi.

- Kevés - mondta a nő is. - Hát persze, hogy kevés. Csak el akartam mondani, hogy tudjad... De ne hidd, hogy egy pillanatig is reménykedtem, mintha ez elég lenne, mintha ez lenne minden. Ezek csak eszközök, szerelmem, tudom jól, szomorú eszközök. Csak elmondtam és megneveztem mindezt, mert azt akartam, tudjad, hogy nem kívánhatsz olyat tőlem, amit el ne fogadjak, vagy vonakodjak teljesíteni. Igazad van, kevés ez. Mert a szerelemnek két színpada van, ahol a nagy kettős lezajlik, s mindkettő végtelen, az ágy és a világ. És mi a világban is fogunk élni. S nem elég megtenni mindent, amit ötleted, vágyad vagy szeszélyed követelhet tőlem, nem, tudnom kell, mi az, ami neked a boldogságot adja, meg kell fejtenem és fel kell találnom téged. meg kell tudnom, mi az, amire úgy vágyol, hogy magadnak sem vallod be, a halálos ágyon sem, mikor már minden mindegy: meg kell tudnom és meg kell mondanom neked, hogy tudjad, hogy jó legyen neked, hogy végre egyszer boldog lehessél.Mert te vagy a boldogtalan ember, szerelmem, s én nem bírom el a te boldogtalanságodat, meg akarom nevezni azt, amire vágyol... de ez sem elég, ez is kevés, ez durva munka és műhiba lenne, mert nekem is van műfajom, ha nem tudnád, csak éppen nem olyan magas rangú és bonyolult, mint a tiéd. Az én műfajom?... Csak annyi, hogy szeretlek. Ezért leszek erős és okos, szemérmes és romlott, türelmes és magányos, féktelen és figyelmes, mert szeretlek.[…] De a titkot csak te mondhatod ki. Én nem tehetek mást, mint várni, figyelni, megtudni, s aztán némán, az egésszel, életemmel és testemmel, hallgatásommal, csókjaimmal, viselkedésemmel átadni neked ezt a tudást és titkot. Ezt kell csinálnom, mert szeretlek. S ezért félsz tőle, az élettől és teljességtől, mert semmitől nem fél úgy az ember, a kínpadtól és az akasztófától sem, mint önmagától, a titoktól, mellyel nem mer szembenézni. Jó lesz aztán, szerelmem?...Nem tudom. Egyszerű lesz minden, sokkal egyszerűbb. S a két színpadon, az ágyban és a világban, cinkosok leszünk, akik mindent tudnak, önmagukról és a közönségről is, s nincs többé lámpalázunk. Mert a szerelem cinkosság és szövetség is, Giacomo, nemcsak láz és eskü, könny és sikoly, nagyon és kemény szövetség. S én állom ezt a szövetséget halálig. Mi lesz?... Nincs tervem, Giacomo. Nem mondom, hogy „itt vagyok, tiéd vagyok, vigyél magaddal” – mert ezek ostoba szavak csak. De tudnod kell, ha nem is viszel most magaddal, hogy várlak, örökké, titkon, míg eszedbe jutok, s egy napon kegyes leszel, és felém fordulsz. Nincs okom esküdözni, sem ígérni, mert én a valóságot tudom, szerelmem, s a valóság annyi, hogy te vagy az igazi.[…] Mert még mindig álarcosan nézzük egymást, szerelmem, még sok, sok álarc van közöttünk, s mindegyiket le kell vetni, amíg végre megismerjük egymás igazi és meztelen arcát. Ne siess, ne kapkodj, ne nyúlkálj az álarc felé, ne dobd el még. Nem véletlen, hogy álarcosan találkozunk, hosszú idő után, mikor mindegyik elhagyta végre börtönét, s szemközt állunk egymással; ne siess eldobni az álarcot, mert találsz alatta egy másikat, mely csontból, húsból és bőrből van, s éppen úgy álarc, mint ez a másik, mely selyemből készült. Még sok álarcot kell eldobni, míg láthatom és megismerhetem arcodat. De tudom, hogy valahol messze, messze él ez a másik arcod is, s ezt kell látnom egy napon; mert szeretlek.[…] S ezért nem ígérek most, nem esküdözöm, nem követelek semmit, akármilyen vadul dobol is a szívem e pillanatban; mert megismertem arcomat, s tudom, hogy hasonlít a tiédre, s te vagy az igazi. Ez elég?...

- Kevés – mondta a férfi."

Alcune parole sull’amore

“ E’ poco” – disse l’uomo.

- E’ poco – disse pure la donna. – Certo, che è poco.
Volevo solo dirtelo, in modo che tu sappia… ma non
credere che io mi sia fatta delle illusioni, come se
fosse sufficiente, come se questo fosse tutto. Questi
sono solo mezzi, amore mio, lo so bene, dei mezzi
sconsolanti. Te l’ho detto, li ho chiamati per nome,
perché volevo che tu lo sapessi, non puoi desiderare
qualcosa da me che io non sia disposta ad accettare,
o sia riluttante a mettere in atto. Hai ragione, tutto
ciò è poco. Perché l’amore ha due palcoscenici, dove
si svolge il grande dualismo, tutte due sono infiniti,
il letto e il mondo. E noi vivremo, anche nel mondo.
E non è sufficiente esaudire tutto quel che la tua
fantasia, il tuo desiderio o il tuo estro possono
pretendere da me, no, devo sapere cosa è che ti
rende felice, devo risolvere, ti devo rivelare. Devo
sapere dietro a cosa stai bramando tanto, che non
oseresti confessare neanché a te stesso, neppure sul
letto della morte, quando oramai tutto fa lo stesso:
devo saperlo e devo dirtelo, in modo che tu sappia,
che ti renda soddisfatto, che tu sia felice una volta per
sempre. Perché, amore mio, tu sei un uomo infelice,
ed io non sopporto la tua infelicità, al tuo desiderio
voglio dare un nome…
Ma neanché ciò è sufficiente, è troppo poco, sarebbe
un lavoro grossolano, un errore professionale, perché
se tu non lo sapessi, anch’io ho un genere, solo non
è di grado cosi elevato e complicato come lo è il tuo.
Il mio genere?... E’ solo che ti amo, tutto qua. Per
questo sarò forte e inteligente, pudica e perversa,
paziente e solitaria, sfrenata e piena d’attenzione,
perché ti amo.(… ) Ma il segreto puoi pronunciare
solo tu. Io non posso far altro che aspettare,
osservare, impossessarmi della verità, dopodiché
con tutto l’insieme, con la mia vita ed il mio corpo, con
il mio silenzio, con i miei baci, con il mio
comportamento, affidare a te questa conoscenza e
questo segreto. Questo è, che devo fare, perché ti
amo. E tu, questo che temi, la vita, la compiutezza,
perché di niente ha più paura l’uomo, né del patibolo,
né del’eculeo, come da sé stesso, dal segreto che non
ha il coraggio ad affrontare. Andrà tutto bene dopo
amore? Non lo so. Sarà tutto semplice, molto più
semlice. E sui due palcoscenici, nel letto e nel mondo,
saremo complici, che tutto sanno di sé stessi e anche
dei spettatori, e non avranno più il timor panico.
Perché, Giacomo, l’amore è anche complicità, non
solo esaltazione e giuramento, lacrime e grida,
un’aleanza dura e seria. Ed io sosterrò quest’aleanza
fino la morte.Che succederà dopo?...Di progetti non
ne ho, non ti dico che, “ sono qua, sono tua, portami
con te” – perché queste sono solo parole stupide.
Ma devi sapere se ora non mi porti con te, ti
aspetterò per sempre, in segreto, finché ti ricorderai
di me, e ti degnerai a rivolgerti a me.Non ho motivi
per giurare, né di promettere, perché, amore mio,
la verità, io la so già, e la verità è che tu sei quello
giusto…
(…) Perché, amore mio, tuttora noi ci squadriamo
mascherati, ci son ancora tante maschere tra di noi,
dobbiamo spogliarci di tutte, per poter conoscere i
nostri visi veri e nudi. Non aver fretta, non essere
impulsivo, non toccare la maschera, non gettarla
via ancora. Che ci siamo incontrati mascherati,dopo
tanto tempo, non è un caso, dopo che ognuno di noi
aveva abbandonato il proprio prigione, siamo uno di
fronte all’altro, non aver fretta di gettare la maschera,
perché sotto ne troverai un’altra, fatta di ossa, carne
e pelle, ed è una maschera uguale all’altra, fatta
di seta. Bisognerà gettare tante maschere ancora,
per poterti vedere e conoscere il viso. Ma so, che da
qualche parte, molto lontano, è vivo questo tuo
viso, e questo che vorrei vedere un giorno, perché
ti amo. (…) Perciò ora non facciò delle promesse,
non giuro, non pretendo niente, per quanto batta forte
il mio cuore in questo in questo momento, perché ho
conosciuto il mio viso, so che somiglia al tuo, e che
tu sei quello giusto. E’ sufficiente questo?...

- E’ poco. – disse l’uomo.