Madách Imre: La tragedia de l'home (Az ember tragédiája in Catalan)
Az ember tragédiája (Hungarian)Harmadik szín (Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.) Ádám Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni. Éva Én meg lugost csinálok, épen olyat, Mint az előbbi, s így közénk varázslom A vesztett Édent. Lucifer Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amíg belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének. Ádám Rejtélyeket beszélsz. Igérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény? Lucifer Hát nem érzed-e? Ádám Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. Lucifer félre Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szíved, villámok ha égnek. Éva Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek. Lucifer félre Dicső eszmény, mit a nő szíve hord, Megörökítni a bűnös nyomort. Ádám Mit is köszönjek néki? Puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen Terhére, csak fáradságom gyümölcse. A kéjet, amit egy ital viz ád, Szomjam hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon - Amely nyomán jár - a lehangolásban. De hogyha a hálának csatja mind Le is hullt rólam, bár szabad levék Alkotni sorsom és újból lerontni, Tapogatózva amit tervezék - Ahhoz segélyed sem kellett talán, Megbírta volna azt saját erőm. S te nem mentél meg a súlyos bilincstől, Mellyel testem por földéhöz csatol. Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, Talán egy hajszál - annál szégyenebb -, Mi korlátozza büszke lelkemet. Nézd, ugranám, és testem visszahull, Szemem, fülem lemond szolgálatáról, Ha a távolnak kémlem titkait; S ha képzetem magasb körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz. Lucifer Ezen kötél erősb, mint én vagyok. Ádám Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen, Ha e láthatatlan pókháló, e semmi, Mit százezer lény észre sem veszen, S hálója közt szabadság érzetével Fickándozik, mit csak nehány kivált Magasb szellem sejt, még dacol veled. Lucifer S csakis ez az, mi vélem bír dacolni, Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed, Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan, Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl, Mi egy világot rendít és teremt, Mert látásától megszédűlne a fej. Csak ember műve csillog és zörög, Melynek határa egy arasznyi lét. Ádám Hagyd megtekintnem hát e működést - Egy perce csak, keblem, tudod, erős -, Mely rám befolyhat, aki enmagamban Olyan különvált és egész vagyok. Lucifer Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet. De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. - Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz Mi áradat buzog fel így körűlem, Magasba törve szakadatlanúl, Hol kétfelé vál s a földsarokig Vihar gyanánt rohan? Lucifer Az a melegség, Mely életet visz a jegek honába. Ádám Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut Mellettem el, hogy félek, elsodor, És mégis érzem éltető hatását: Mi az, mi az? Elkábulok belé. - Lucifer Ez a delej. Ádám Alattam ing a föld. Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn, Ellentállhatlan, mely alak után tör, Életre küzd. Amarra mint jegec, Emerre mint rügy. Oh, e zűr között Hová lesz énem zárt egyénisége, Mivé leszesz, testem, melyben szilárd Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Te elkényeztetett gyermek, ki bajt S gyönyört szerezsz számomra egyiránt. Nehány marok porrá sülyedsz-e csak, Míg többi lényed víz és tünde lég, Mely még imént piroslott és örült, S legott voltammal a felhőbe gőzölt? Minden szavam, agyamban minden eszme Lényemnek egy-egy részét költi el. Elégek! - És a vészhozó tüzet Talán rejtélyes szellem szítogatja, Hogy melegedjék hamvadásomon. - El e látással, mert megőrülök. Ily harcban állni száz elem között Az elhagyottság kínos érzetével, Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el Magamtól azt a gondviseletet, Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, S tudásom óhajt - oh de hasztalan. Éva Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is. Ha majd te harcolsz a fenevadakkal, Vagy én lankadva kertünk ápolom, Körültekintek a széles világon, És égen-földön nem lesz egy rokon, Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon, Nem így volt ám ez egykor, szebb időben. Lucifer gúnyosan Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek, Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl, S alárendeltség oly szükségetek: Idézek én fel istent számotokra, Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg: E földnek szellemét, ismérem őt Az égi karból, szép szerény fiú. - Jelenjél meg, szellem, Látod, nem bírsz velem, Az ősi tagadás Hiv, hisz nem merne más. A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve Lucifer hátralépve Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak, A föld nemtője gyönge és szelíd. A Föld Szellemének szava Mit gyöngeűl látál az égi karban, Az önkörében végtelen, erős. - Im itt vagyok, mert a szellem szavának Engednem kelle, ámde megjegyezd, Hogy fölzaklatni s kormányozni más. Ha felveszem saját képem, leroskadsz, S eme két féreg itt megsemmisűl. Lucifer Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogyha istenűl fogad? A Föld Szellemének szava Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel. Eltűnik A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik Éva Ah, nézd e kedves testvér arcokat, Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, Nincs többé elhagyottság, rengeteg, A boldogság szállott közénk velek. Ők adnak búnkban biztató szavat, A kétkedésben jó tanácsokat. Lucifer Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot - Kik, amint kértek, már határozátok - Mint épp e kedves tünde alakoktól, Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól: A tiszta szívre mosolyogva néznek, Ijesztő réműl a kétségb'esőnek; Ők kísérendnek végig száz alakban, Százféleképen átalváltozottan, A fürkésző bölcs észnek üde árnya S örök ifjú sziveknek ideálja. Ádám Mit ér, mit ér e játék csillogása, Előttem mely foly, nem hatok belé - S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. - Ne hitegess, Lucifer, ne tovább, Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. Lucifer félre Keserves lesz még egykor e tudásod, S tudatlanságért fogsz epedni vissza. Fenn De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör Percét is harccal kell kiérdemelned; Sok iskolát kell még addig kijárnod, Sokat csalódnod, míg mindent megértesz. Ádám Könnyű neked beszélni tűrelemről, Előtted egy öröklét van kitárva, De én az élet fájából nem ettem, Arasznyi lét, mi sietésre int. Lucifer Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örűl, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van Szorítva az ember egyénisége. Látád a hangyát és a méherajt: Ezer munkás jár dőrén összevissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész, mint állandó egyén, Együttleges szellemben él, cselekszik, Kitűzött tervét bizton létesíti, Míg eljön a vég, s az egész eláll. - Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz. És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod. Ádám Ez visszapillantása az öregnek, De ifjú keblem forró vágya más: Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek. Éva Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam. Lucifer Legyen. Bűbájat, szállítok reátok, És a jövőnek végeig beláttok Tünékeny álom képei alatt; De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melyben útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen e miatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás - s e sugár a remény. - Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak
|
La tragedia de l'home (Catalan)ESCENA III (Un paisatge amb palmeres fora del Paradís. Una primitiva cabana de fusta. Adam clava a terra estaques com a tanca. Eva fa un emparrat. Llucifer.) ADAM Això és el meu domini. En lloc dei món aquest espai serà la meva pàtria. Jo el tinc i, defensant-lo de les feres nocives, a donar-me fruits l’obligo. EVA Jo faig un emparrat com el d’abans i porto entre nosaltres en imatge l’Edèn perdut. LLUCIFER Quines paraules grans que heu pronunciat. Propietat, llinatge: seran el doble promotor del món d’on naixeran les joies i les penes. I creixeran sens treva aquestes dues idees, fins que un jorn pàtria i indústria seran causants de tot el gran i noble, però devoradores dels seus fills. ADAM Tu parles amb enigmes. M’has promès el saber i he deixat el do espontani per obtenir (bé que lluitant) grandesa. I el resultat, quin és? LLUCIFER Potser no ho sents? ADAM Sento que just quan Déu va abandonar-me llançant-me a solituds amb les mans buides també jo el vaig abandonar. Vaig fer-me jo déu de mi, i per dret el que assoleixo és meu. Tal és el meu poder i orgull. LLUCIFER (a part) Ninot buit, ara al cel d’esquena et gires; veurem ton cor quan en cauran guspires. EVA Doncs per la meva banda el meu orgull sols és que jo seré mare del món. LLUCCFER (a part) És de les dones gloriosa dèria eternitzar el pecat i la misèria. ADAM I què li he d’agrair? Sols l’existència? Car si és aquesta digna de la càrrega que porta és sols pel fruit del meu esforç. El delit d’un vas d’aigua he de merèixer-lo per l’ardor que la meva set em dóna. El preu que val la mel d’una besada és al desànim que li va al darrera. Però quan han caigut tots els fermalls del meu agraïment, bé que sóc lliure per fer la meva sort i destruir tot el ciue palpejant vaig plantejar, potser no hagués calgut la teva ajuda perquè hauria estat prou la meva força, i no em salvares de les greus manilles amb què el meu cos em lliga al món de pols. Sento, sense saber-ne el nom, què és (un pèl, potser: més gran vergonya encara) el que em limita l’ànima orgullosa. Mira! Si salto el cos em torna a terra i els ulls i les orelles no ern serveixen per escrutar secretes llunyanies, i si la ment m’atreu a altes esferes la gana em compel·leix de nou a caure, humiliant-me, a la vulgar matéria. LLUCIFER Aquesta corda és més forta que jo. ADAM Ah, llavors ets un esperit ben feble, si aquesta teranyina, aquest no-res que no han advertit mai milions d’éssers i enmig del seu ordit, sentint-se lliures, es mouen, que entreveuen sols uns nobles i alts esperits, amb tot, et desafia. LLUCIFER Sols és això el que pot desafiar-me, perquè és un esperit com jo mateix. O et creus, puix que s’oculta i és silent en actuar, que no és fort? No ho creguis: seu a la fosca tot el que sacseja i crea el món; que no es maregi, en veure-ho, el cap. Només l’obra de l’home brilla i fa soroll, closa en un pam de vida. ADAM Doncs deixa’m veure aquest funcionament (només per un minut; saps que el meu cor és fort), que en el que sóc pot influir-me en mi mateix, tan deslligat, tan íntegre. LLUCIFER «Sóc», quin mot foll. Car fores i seràs. Néixer i desfer-se etern és tota vida. Però amb ulls d’esperit mira a l’entorn. ADAM (tot el que dirà serdà visible) Quin fluid hi ha al meu entorn que borbolleja pujant amb força a dalt incessantment, on es bifurca i fins als pols s’apressa com una tempestat? LLUCIFER És la calor, que porta vida allà, al país dels glaços. ADAM I aquests dos rius de flama vora meu que van brunzint i temo que em desviïn, i tanmateix sento que em vivifiquen: què és això? Què és, que m’hi atordeixo? LLUCIFER El magnetisme. ADAM Sota meu la terra trontolla. Allò que com a informe i sòlid m’imaginava esdevingué matèria irresistible, efervescent, que lluita per viure, que s’esforça per la forma. Allà un glaç, aquí un brot. Ah, en aquest caos, on pararà l’illot clos del meu jo? Què esdevindràs, cos meu, en qui he posat com en un estri ferm les esperances tan impensadament quan desitjava grans coses? Nen aviciat que alhora mal i delit em portes, ¿descendràs en uns grapats de pols, mentre la resta del teu ésser tan sols és aigua i aire fugaç, que abans alegres vermellegen i amb mi després als núvols s’evaporen? Tots els meus mots i totes les idees del meu cervell per parts es consumeixen. Em cremaré! Potser aquest foc fatal un enigmàtic esperit l’atia, perquè es vol escalfar amb la meva cendra. Fora aital visió, que m’embogeix. Trobar-me en un combat on em turmenta entre cent elements la solitud, que terrible, terrible! Ah, per què vaig apartar-me d’aquella providència que el meu instint sentia sense veure-la i el meu saber desitja, ja endebades? EVA Sí, així, també jo sento semblantment, que quan tu combatràs contra les feres o jo conrearé el jardí, ben lànguida, contemplaré a l’entorn el món immens sens veure-hi cap parent per cel ni terra, ni cap amic que ens guardi i encoratgi. No era així, antigament, en temps millors. LLUCIFER (amb ironia) Doncs, si és tan mesquina la vostra ànima que us refredeu sens cura i mà sol·lícita i us és tan necessari de dependre, faré que us vingui un déu molt més afable que el vell auster: és l’esperit custodi d’aquesta terra; jo, del cor celest que el conec: és un noi modest, bonic. Esperit, vine aquí! Veus? No em pots resistir. Et crida l’antic No. Qui pot gosar, si no? (Prorrompen flames de la terra; es forma un núvol negre sòlid amb arc de Sant Martí, tronant terriblement.) LLUCIFER (retrocedint) Qui ets tu, monstre? A tu no t’he cridat. L’esperit de la terra és dolç i feble. LA VEU DE L’ESPERIT CUSTODI DE LA TERRA El que veieres feble al cor celest és infinit i regi al seu domini. M’he presentat perquè calgué obeir la veu de l’esperit, però recorda que pertorbar no és com governar. Si em poso el rostre que em pertoca tu t’abats, i aquests dos cucs els anihilo. LLUCIFER Doncs, digues, l’home com s’introdueix, si et pren per déu, al teu costat altívol? LA VEU DE L’ESPERIT CUSTODI DE LA TERRA Dividit en fragments a l’aigua, als núvols, als boscatges, a tots els llocs que esguarda amb desig fort i allà on el cor eleva. (Desapareix.) (Unes nimfes gràcils, juganeres, poblen el boscatge i la font.) EVA Ah, mira aquestes cares agradables, fraternes; mira amb quin bell to ens saluden. No hi ha cap vasta i rude solitud; la benaurança amb elles ha vingut. A la tristor i al dubte ens aparellen mots encoratjadors i ens aconsellen. LLUCIFER Ningú un millor consell no us donarà si, demanant-lo, el decidíreu ja que uns éssers agradosos que responen a les vostres preguntes tal com sonen: es mostren somrients al cor albat i cruels monstres al desesperat. Us seguiran fins a les llums darreres mudades en cent formes i maneres: ombra fresca del cap intel·ligent i ideal del cor jove eternament. ADAM Què val, què val que davant meu fulguri un joc semblant, si no puc penetrar-hi (a mi m’ha pertocat un altre enigma). No em donis, Llucifer, més esperances. Deixa’m saber-ho tot, com vas prometre’ns. LLUCIFER (a part) Aquest saber et serà tan amargant que enyoraràs un dia la ignorància. (En veu alta.) Pren paciència. Saps que el breu minut del delit amb combats l’has de merèixer. Abans et cal anar a moltes escoles, sofrir molts desenganys, fins que hi entenguis. ADAM T’és molt senzill parlar de paciència: tu tens l’eternitat esbatanada, mes no he menjat de l’arbre de la vida, jo, i un pam d’existència em fa anar amb presses. LLUCIFER Tot el que viu, viu igualment molt temps; l’arbre de segles, i l’insecte d’hores, es desvetlla, s’alegra, estima i cau en complir el nombre dels desigs i els dies. El temps no passa: canviem nosaltres. Un segle, un dia, gairebé és igual. També compliràs tu el teu fi, no temis, mes no creguis que el do de l’individu està encaixat dins aquest cos de fang. Observa les formigues: mil obreres caminen en desordre, irreflexives, treballen cegament, erren i cauen; però el tot, individu permanent, viu i treballa amb esperit comú; segur que el pla marcat portarà a terme fins que, arribant la fi, el conjunt s’aturi. També el teu cos de pols s’ha de dissoldre, és cert, però en cent formes reviuràs i no caldrà que recomencis res; si peques, en ton fill rebràs el càstig continuant en ell el teu poagre. Tot el que experimentes, sents i aprens serà, en milions d’anys, la teva hisenda. ADAM Això és la retrospecció del vell, però el desig fervent del meu cor jove és aüllar el futur, i així saber per què lluito i sofreixo jo, per què. EVA Que vegi jo si no serà malmesa o no es perdrà, amb tants canvis, ma bellesa. LLUCIFER Sigui! Us sotmeto a un encantament perquè el futur fins al darrer moment vegeu, d’un somni lleu prenent la imatge. Mes si veieu com és d’absurd el fi i de greu el combat on hi ha el camí que feu, perquè no us toqui el descoratge ni deixeu la batalla, al cel vull dar un petit raig que us encoratjarà dient que tot això que va mostrant-se és fal·laç, i aquest raig és l’esperança. (Mentrestant condueix Adam i Eva a la cabana i aquests s’hi adormen.)
|