Madách Imre: La tragedia del hombre (Az ember tragédiája in Spanish)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak

CUADRO TERCERO • FUERA DEL EDÉN

Un paraje de verdor. Junto a una improvisada cabaña Adán levanta una cerca y Eva un sombrajo. Lucifer está junto a ellos.

ADÁN
Este pedazo de tierra me pertenece. Para mí,
substituye al mundo entero. Aquí
estableceré mi hogar, mi posesión,
que protegeré de la bestias salvajes
y obligaré a fructificar para mí.

EVA
Yo voy a hacer una glorieta tan maravillosa
como la primera. Así
haré que renazca el Paraíso perdido.

LUCIFER
Ah, qué grandes palabras: hogar, propiedad…
He ahí lo que moverá al mundo.
De ahí saldrán la alegría y el dolor.
De perfección en perfección,
esas bellas ideas darán nacimiento
a la patria, a la industria, las cuales
engendrarán la grandeza, la nobleza,
para atiborrarse con ellas abominablemente.

ADÁN
Lo que dices es para mí harto oscuro.
Me prometiste el Conocimiento, y yo
he renunciado a seguir mi instinto
para hacerme más grande.
¿Dónde está mi beneficio?

LUCIFER
¡Cómo! ¿No lo sientes?

ADÁN
Lo que siento
es que abandonado por Dios, con las manos vacías,
en pleno desierto, lo abandoné igualmente.
¡Ya no tengo otro Dios que yo mismo!
¡Y lo que puedo agarrar es mi bien!
¡Es mi fuerza y mi orgullo!

LUCIFER (aparte)
Títere vanidoso, ahora haces caso omiso del cielo,
¡vamos a ver tu coraje cuando truene!

EVA
Y yo me siento orgullosa
puesto que llegaré a ser la madre del mundo.

LUCIFER (aparte)
Ah, glorioso ideal femenino:
¡perpetuar la miseria y el crimen!

ADÁN
¿Y qué le debería a Dios? ¿Mi existencia?
Si vale la pena soportar su peso,
a mis solos esfuerzos se lo debo.
El placer de tomar un sorbo de agua
el fuego de mi sed pagó anticipado,
así como los tiernos besos que se dan
se pagan por la tristeza que les sigue.
¿Y a ti, qué te debería? ¿Tuve necesidad
de tu ayuda para romper el garrote
de mi reconocimiento? ¿Y para ganar
la libertad de forjar mi destino
o, tanteando, derribarlo brutalmente,
me hizo falta tu ayuda? Reconócelo:
Mi propia fuerza hubiera bastado. ¿Al menos
me liberaste de las pesadas cadenas
que me aherrojan a esta tierra? ¡No!
Perpetuamente siento un vínculo… tal vez
fino como un cabello - pero ¿cuál es su nombre? -
que retiene el impulso de mi alma orgullosa.
Tan sólo un hilo… No por ello la afrenta
es menos grande.
Si salto, vuelvo a caer, impotente,
y si quiero escrutar las profundidades,
mis ojos y mis oídos me traicionan.
Y si, allá arriba, la imaginación
arrebata mi espíritu, el hambre me fuerza
a volver, humildísimo, a estos bajos sitios.

LUCIFER
Es que ese vínculo es más fuerte que yo.

ADÁN
¡Entonces eres un Espíritu bien débil!
¿Cómo? De la invisible telaraña
en que siguen atrapados millones de vivientes
que creen disfrutar de su libre voluntad,
de esa minucia que tan sólo los altos espíritus presienten,
¿tú no puedes deshacerte?

LUCIFER
Esa minucia es lo único que puede desafiarme.
Pues, ya ves, es obra de un Espíritu como yo.
Te engañas si piensas que es débil,
porque actúa en la sombra, en silencio.
El que crea y mueve los mundos se oculta,
pues su vista te sumiría en el vértigo,
en tanto que el trabajo del ser humano
aunque puede resonar y brillar a su gusto,
tiene por límite una existencia efímera.

ADÁN
Muéstrame entonces - sabes que soy fuerte -
an sólo un instante esos poderes soberanos
que obrarán sobre mí, sobre el hombre que
soy, un ser único e independiente,

LUCIFER
“¿Soy?” ¡Vacua palabra! Fuiste y serás.
Toda vida es Vida y Muerte eternamente
alternadas. Mira en torno tuyo,
¡pero mira con los ojos del espíritu!
Todo cuanto va a decir Adán se hará visible.

ADÁN
¿Qué es esa onda que se eleva sin descanso
y se arremolina y en lo alto se divide
en dos corrientes que van hacia los polos?

LUCIFER
Es el calor. Lleva la vida
a las regiones que yacen bajo el hielo.

ADÁN
¿Y esos dos dardos de fuego que, junto a mí,
corren zumbando? Me amenazan
y, sin embargo, siento que vibran en mí
como una vida más fuerte… ¿Qué son, pues?

LUCIFER
A eso lo llaman magnetismo.

ADÁN
Siento el suelo vacilar bajo mis pasos
y lo que me parecía inerte, informe,
se hace efervescente, palpita,
aquí se cristaliza y allí echa brotes,
aspira por todas sus partes a vivir y a medrar.
¿En ese caos, en ese tumulto salvaje,
qué será de esta personalidad con que cargo?
¿Y en qué pararás tú, mi cuerpo,
en el que yo veía - cuán loco era - el instrumento
sólido y seguro de mis vastos designios?
Ah, pobre niño consentido que me procuras
la alegría y el dolor, ¿habrás de no ser más
que un poco de polvo?
¿No serás tú, oh mi vida, más que un poco de aire,
un poco de agua que se evapora?
¡Ah, cada palabra que digo me devora!
¡Cada pensamiento que me asalta me consume!
¡Ardo! Y ese nefasto fuego, ¿quién, pues,
lo atiza? ¿Es un espíritu impaciente
de calentarse en mi ceniza? ¡Aparta
de mí esas visiones! ¡Enloquezco!
Luchar solitario no puedó más
contra cien elementos. ¡Abandonado,
ajusticiado, desesperado! Ah, haber rechazado
tontamente la Providencia…
Mi instinto me la designaba; ay,
¡no supo comprenderla, ni su poderío!
¡Y ahora, dotado de conciencia
y de saber, clamo en vano por ella!

EVA
También yo, Adán, tengo opreso el corazón.
Cuando vayas a pelear con las fieras
y yo me quede guardando nuestro patrimonio,
en vano buscaré con los ojos a alguien,
sobre la tierra o en el cielo, que nos proteja,
nos dé ánimo, nos asista… ¡Solos,
solos estamos en este inmenso mundo!
En los días felices nunca era así…

LUCIFER (irónicamente)
Si sentís miedo al extremo de tener frío
cuando os dejan de la mano, si ciertamente
tal necesidad de obedecer tenéis,
voy a evocar para vosotros un Espíritu
menos huraño que el Viejo. Es el Espíritu
de la Tierra. Lo conozco muy bien:
es un joven encantador del Coro celestial…
¡Ven, Espíritu! ¡Ven sin tardar!
¡No puedes esquivarte!
El Negador te ha llamado:
¿Quién otro podria atreverse?
Brotan llamas del suelo. Encima de éstas se forma una nube negra coronada por un arcoiris, mientras violentamente, el trueno retumba y muge.

LUCIFER (retrocediendo)
¡No es a ti a quien llamo, horrendo espectro!
El genio de la Tierra es dulce, modesto.

LA VOZ DEL ESPÍRITU DE LA TIERRA
Tal te ha parecido en medio de los ángeles.
En su propia esfera es fuerte y altivo.
Si he venido, es que no puedo
desentenderme cuando el espíritu me llama.
Pero si una cosa es evocarme,
otra es gobernarme.
Si adoptara mi forma verdadera,
darías con tu faz en tierra
¡y esos dos gusanos serían aniquilados!

LUCIFER
Si, como a Dios, hay que rendirte homenaje,
¿cómo el hombre podría acercársete?

LA VOZ DEL ESPÍRITU DE LA TIERRA
Estoy presente en las aguas, en las nubes,
en las selvas. Estoy en todas las cosas.
Él me verá por doquier, si su búsqueda
parte de un corazón puro y de ardiente deseo.
El Espíritu de la Tierra desaparece. Aparecen ninfas deliciosas que juguetean alegremente en bosques y fuentes.

EVA
¡Ah, seductoras hermanas! ¡Qué bello rostro,
qué dulce sonrisa nos prodigan!
Se acabó nuestro bárbaro exilio;
nos devuelven la perdida dicha;
sabrán despojarnos de nuestras dudas,
consolarnos cuando desesperemos.

LUCIFER
Sí, para vosotras, que pedís consejos
precisamente después de haber decidido,
no podría haber mejor guía
que estas flotantes bellezas… Sus respuestas
no serán otra cosa que el
simple eco
de vuestras preguntas. ¿Vuestro corazón
no está inquieto? Ellas le sonríen.
¿Desesperado? Pues lo abruman.
Estarán con vosotras hasta el final,
por cien caminos, bajo cien formas diversas.
Refugio cierto para el austero pensador,
fuego estimulante para los corazones siempre jóvenes…

ADÁN
Ah, ¿qué haré yo con esos espejismos
que no puedo aprehender y penetrar?
Allí hay tan sólo un poco más de misterio.
¡No conturbes por más tiempo mi espíritu,
Lucifer! Tal como me prometiste,
¡concédeme el Conocimiento infinito!

LUCIFER (aparte)
Un día, tan amargo te parecerá,
que añorarás tu ignorancia.
(Prosigue dirigiéndose a Adán.)
¡Paciencia! Todo se conquista luchando,
incluso el momento del placer. ¡Todavía
te faltan muchas lecciones, renunciar
a muchas ilusiones para Conocer!

ADÁN
¡Hablas sin estorbo, como eterno que eres!
En cambio, yo no he gustado del árbol de la Vida…
Si te urjo, es porque mi existencia es limitada.

LUCIFER
Árbol centenario o insecto efímero,
para todo cuanto vive el papel es el mismo:
respirar, crecer, amar y disfrutar
y luego sucumbir una vez la obra hecha,
¡Nosotros somos los que pasamos, no el tiempo!
¿Un siglo o un día? Es la misma cosa.
¡Alcanzar la meta, he ahí lo que cuenta!
Tranquilízate: también la alcanzarás.
Mas no creas que a tu humana esencia
tu cuerpo de barro la encierra enteramente.
Mira el colmenar, el hormiguero:
los trabajadores por millares, revueltamente.
hacen a ciegas su tarea y mueren.
Pero su pueblo es una perennidad,
una unidad movida por un espíritu colectivo,
cuyo único objeto es una obra común,
un vasto designio trazado desde antaño.
Y así será hasta el final.
Ciertamente, tu cuerpo se desagregará,
pero tú revivirás bajo otras cien formas
sin que tengas que volver a nacer de nuevo.
Si has pecado, castigado serás
en la carne de tu hijo. Por herencia,
tu propia gota heredará.
Mas aquéllo que has podido sentir, aprender
y descubrir por ti mismo en la tierra
seguirá siendo tuyo por millares de siglos.

ADÁN
Un viejo puede complacerse en cavilar.
¡Pero yo soy joven, ardiente! ¡Abajo el pasado!
Hazme ver el porvenir… Sí, muéstrame
el objeto de mi sufrimiento y de mi lucha.

EVA
¡Y muéstrame que esas metamorfosis
no vendrán a alterar mi belleza!

LUCIFER
Pues bien, sea: os voy a insuflar un hechizo
gracias al cual, en las imágenes de un sueño,
podréis ver el Futuro, hasta su final.
Mas para que vuestro corazón no desfallezca
y a abandonar no lleguéis
- a tal extremo os parecerá arduo
e ínfimo lo puesto en juego -,
un rayito de luz os concedo.
Os reconfortará,
pues, gracias a él, todas las cosas
que vuestros ojos descubran,
sabréis que no son más
que engañosas apariencias.
Ese rayo es la Esperanza.
Lucifer lleva a Adám y a Eva hacia su cabaña. Allí se acuestan y se quedan dormidos.