„Nővérem – esőibe lám a tavasznak”
Paszternak, ford. Lothár László
Négy vagyok-e, és nem pedig kilenc,
mikor még nem érem fel a kilincset?
Nővérem már rákulcsolja a kezét.
De hárman vagyunk, a húgom és én,
ikertestvérek, kevésbé félénkek
a nővéremnél. Ő egyedül van,
egyedül ül könyvvel az ölében
egy fülkében a vonatablakban.
Most nem látok bele a fejébe.
Magam sem tudom, mit gondoljak.
Hogy a húgom sincs már. Ez mindennap
foglalkoztat, ha nem a fejemben,
a csigolyaporcok roskadoznak,
láttam a minap, hogy összementem.
Számszakilag minél többen lepjük
be a földet, annál hatványozottabb
iramban szaporodik el köztünk
a hézag. A lélekszámot tekintve
kísérteties a helyzet. Azonban
ha szenvtelenül nézzük: lehetett-
e valaha is nem az? Az ajtó
mögött, melynek a kilincse mindig
ott a nővérem kezében, tanács-
ülést folytat a falu testülete.
Késő este, ma sem fekszünk még le
hál’istennek sokáig. Sokáig
tart ilyenkor az Egészségház át-
szellőztetése, imádkozás az ágy
mellett a hajópadlón térdepelve,
egy pokróc alá terelve hármónknak.
Az ágyból látom a fogyó holdat,
akár felborulóban egy csónak.
Anyánk keresztet ró a homlokunkra,
miután csókot hintettünk az asztal
alatt kotló kopasznyakú tyúknak.
