Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (2)

Az esernyő és Szent Péter

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a Jézushoz.
Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arczát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.
Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.
Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.
Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp úgy, mint most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.
– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatollat terjeszté eléje János pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem. Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.
A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok, amik az ablakolcból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta rezegtek, mintha az ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:
– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbe avatkozom.
Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő, vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak az utczákon.
Jánost a rémület fogta el.
– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!
Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsodálkozott a látványra, amely előtte kitárult.
A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.
A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.
A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan tekintettek a papra.
– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthűlhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.
De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyője senkinek. A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.
– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?
A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.
Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem így van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.
Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján megnyílt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét s látta őket, amint proczesszióval járulának Isten ő szent felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Otk ment a proczesszió népség között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott néhányat, amint ott lépkedenek a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.
Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment, mennyire kapós volt a szent szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?
Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történ. Midőn a glogovai temetőből országútnak szakítottak el egy darabot most nyolcz éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.
Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő s ha ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…
Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint egy piczinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az úton a parókia irányában s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).
Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszbajú, meghajlott hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.
– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.
A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának, ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott.
A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is...
Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta le az árvák és gyámoltalanok képviselője.
Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg asszonyai neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.
– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik szegény embertől. A szívünk kitűnő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.
A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.
A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat tett magának:
– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!
Őreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla kinőtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett), joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.
– Tisztelendő atyuska, – mondó – a gyermekhez valami gondviselőné kellene.
– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az eklézsia.
– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk pedig van lelkünk, S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene a mamlasz egy gyerekhez.
– Igaz, igaz, de hol vegyem…
– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.
– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?
Adameczné a csípőjére ütött két oldalról a két tenyerével.
– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.
A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:
– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.
A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán, viselkedésén… Valóban csuda történt!
Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az esernyő, egy perczig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen össze-vissza nem ér öt garast.
Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogoyai nábob neje belefúlt a Bjela Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta már a gúnárt meg egy fekete bóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pinczét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.
Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz.
A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:
– Hja, az Isten bir a gazdagokkal is!
Klincsok György bezörgetett a paphoz is.
– Nagy temetése lesz holnapután.
A harangozó betért, egy kupicza pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:
– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.
Harmadnap csakugyan megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Beszterczéről hozták váltott lovakon; a keresztet elvitték Kopanyiczára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbe fúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát egyszere megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.
– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva.
Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az esernyő.
– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát értem, amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.
– Most már értem.
A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő tisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeczkelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Azután megfogván a nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.
A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyoly és a férfiak.
– Ezt hozta szent Péter!
Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

Búcsúzom, búcsúzom felső alsó szomszédomtól,
Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.

Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett, Klincsokné elragadtatva felkiáltott:
– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni. Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen egy szem se szárazon.

De paraplu en Sint Pieter

Ja, voor Jezus wierp de pastoor zich op de knieën neer.
«Help mij, Heer Jezus» – bad Johannes. – «Mijn moeder is gestorven, en nu hebben ze mij een klein zusje gebracht, dat ik moet opvoeden. Ik ben arm en onhandig, ik heb nooit geleerd hoe ik met een klein kind moet omspringen. O! zend mij uitkomst, Jezus! En laat uit uw onuitputtelijke hoorn middelen op mij nederdalen om haar te kunnen voeden en te verzorgen. O, doe een wonder, Heer Jezus!»
Het was alsof de op blik geschilderde zoon Gods naar het gebed luisterde, alsof de schaduwen en de lichtstrepen, die van de wanden en ramen trillend op hem neervielen, de openbaringen waren van zijn gelaat, en alsof hij te midden van zijn lijden Johannes glimlachend toeknikte:
– ‘t Is goed, ‘t is goed. Ik weet alles, ik zal U wel helpen.
Lange tijd bleef Johannes in zijn gebed verdiept, telkens en telkens herhaalde hij zijn vraag. Het drong helemaal niet tot hem door, dat onderwijl de lucht plotseling donker werd zoals dat in de herfst vaak gebeurt na drukkende, haast onnatuurlijke hitte, en dat een onweer opkwam. Toen hij de kerk eindelijk verliet sloeg hem een ontzettende plasregen in het gelaat. Van de bergen, aan welker voet het dorp lag, stroomde het water bij beken neer en het vee liep loeiend door de straten.
Hevige ontzetting maakte zich van Johannes meester:
– Ik heb het kind in de voorgalerij laten staan. Hemel nog toe, het zal omkomen!
Hij holde als een bezetene naar zijn huis en bleef daar stom van verbazing staan over het toneel, dat zich daar voor zijn ogen opdeed.
De mand stond nog steeds op dezelfde plaats. In de mand zat het kind, en er buiten waggelde de gans over het erf rond, en de regen plaste in stromer neer, ook in de voorgalerij, maar het kind bleef volmaakt droog en ongedeerd, want een kolossale, verschoten paraplu stond over de mand uitgespreid. De paraplu was blijkbaar meermalen gelapt en ook op de rand waren amper-aan de kleine, gebloemde strepen meer te herkennen, die volgens de mode van vroeger dagen de paraplu versierd hadden.
De jonge pastoor wierp een dankbare blik naar de kiemel, tilde het kind uit de mand, kuste het en droeg het onder de paraplu zijn vederige woning binnen.
De ogen van het kind waren thans open, ze waren blauw en keken de geestelijke verbaasd aan.
– Nu, dat noem ik een waar geluk, – mompelde de pastoor – dat dit kind niet doornat geregend is, het zou er de dood mee op haar hals hebben gehaald, want ik zou niet weten waar ik droge kleren voor haar vandaan zou moeten hebben gehaald.
Maar hoe kwam deze paraplu boven de kleine? Dat is eenvoudig onbegrijpelijk! In heel Glogowa houdt niemand er een paraplu op na!
Op de erven der naastbijliggende huizen waren de boeren greppels aan het graven om het water te laten wegvloeien. De eerwaarde vroeg hen een voor een:
– Heb je ook gezien of er iemand bij het kind geweest is?
Het kind hadden zij wel gezien, maar bij hun weten was er niemand bij geweest.
De oude vrouw Adamecz, die met haar rok over haar hoofd van de akker naar huis gevlucht was, had gezien, dat een rood kogelvormig iets op dat ogenblik uit de kiemel nederdaalde. Ze mocht dadelijk in steen veranderen (zo sprak namelijk vrouw Adamecz) als de heilige maagd Maria zelf dit drog niet uit de kiemel had doen nederdalen tot bescherming van de kleine wees.
Dom geklets van vrouw Adamecz! Vrouw Adamecz drinkt graag een slokje voor de dorst, geen wonder dus, dat ze dan meer ziet dan er in werkelijkheid te zien valt. Van de zamer nog, in de nacht voor Petrus en Paulus, was de hemel voor haar opengegaan, zij hoorde de engelenscharen zingen en had hen in processie langs onze lieve Heer zien gaan, die op zijn troon van robijnen zat. In die processie liep ook mee haar twee en een half jaar geleden gestorven kleinzoontje, Hansje Plachta, in zijn linnen broekje en rood kieltje (dat zij, vrouw Adamecz, zelf indertijd voor hem gemaakt had) en zij had ook sommige bekenden uit Glogowa, die in het laatste tiental jaren gestorven waren, onder hemels gezang langzaam en statig zien voortschrijden, in dezelfde kleren waarin ze indertijd waren begraven.
Men kan zich voorstellen, welk een gezocht persoon de heilige weduwe na Petrus en Paulus werd, zodra de mare van haar visioen de ronde had gedaan; in troepen kwamen zij, die dierbare afgestorvenen betreurden, haar vragen of zij hen ook in de hemel had gezien. En mijn dochterke ook? En mijn lieve vader? En mijn arme beste man?
Zij geloofden haar, want er is wel iets rationeels in, dat de hemelse machten meer aan de weduwe Adamecz zouden laten zien dan aan een ander sterveling. De verklaring daarvan is in het volgeude te vinden: Met haar overleden vader, Andries Flinta, die bekend stond als een grote dief, was een waar wonder gebeurd. Toen men namelijk voor een jaar of acht een gedeelte van het kerkhof van Glogowa nodig had, ter verbreding van de weg, werd Flinta’s graf geopend om het lichaam een andere rustplaats te verschaffen en toen hadden de doodgravers tot hun grote verbazing gezien; dat de oude man in zijn graf nog een baard gekregen had, terwijl toch – volgens vijf ooggetuigen, – Thomas Gundros, de koeherder, hem, voor hij gekist werd, netjes geschoren had.
Nu, dat de oude Flinta nu in de hemel is, dat staat wel zo vast als dat tweemaal twee vier is, en als hij, die bij zijn leven zo’n oude schavuit was, dààr is, dan zal hij daar de deur wel op een kiertje gezet hebben om zijn dochter een kijkje naar binnen te gunnen…
Paul Kwapka, de klokkenluider, heeft daarentegen een gans andere lezing over het geval. Hij zegt dat hij terwijl hij bij het losbarstem van het noodweer tegen de woedende machten de klok luidde en zich even omkeerde, een gedaante had gezien, die op een oude jood leek en die zich in de richting van de pastorie voortspoedde met het kolossale rode gevaarte, dat de eerwaarde boven de mand gevonden had, in zijn hand. Natuurlijk had Kwapka er niet veel aandacht aan geschonken, want hij had slaap en de wind joeg hem stof in de ogen, hij zag het dus niet zo heel helder, maar wat hij zich herinnert, daar durft hij een eed op te doen (en Paul Kwapka is een geloofwaardig man).
Die joods uitziende gedaante was ook door andere mensen gezien.
Hij was oud, lang, grijs van haar, met een gebogen rug en had een stok in de hand met een handvat als een varkensstaart gekruld. Bij de put van Pribil rukte de wind hem zijn hoed van het hoofd en toen zagen ze een glimmend kale plek op zijn schedel, zo groot als een halsterring.
– Er mag met me gebeuren wat er wil – zei de koster (hij had hem zo zonder hoed gezien ) – als hij er niet precies eender uitzag als Sint-Pieter op de schilderijen in de kerk. Het was zijn sprekend evenbeeld, alleen ontbraken er de sleutels in zijn hand aan.
Van de put van Pribil ging hij regelrecht naar het klaverveld van Stefanus Stropow, waar de kromhoornige koe van Kratki heengelopen was. Dit dier wilde de oude jood met de horens stoten, waarop de jood hem met zijn stok een klap had gegeven, en sedert dat ogenblik geeft de koe per dag veertien liter melk (vraag het gerust na aan de familie Kratki), terwijl het vroeger al mooi was als ze er vier gaf.
Aan het eind van het dorp had hij aan Liesbeth, de meid van de molenaar, gevraagd welke kant hij uit moest naar Lehota. Zij had het hem uitgelegd, waarop hij het uitgetreden voetpad bergopwaarts gevoigd was. Achteraf kwam het Liesbeth voor, dat zij, toen hij verder ging, iets om zijn hoofd had zien zweven, zoiets als een stralenkrans…
Welzeker was het dan Sint-Pieter geweest! Waarom zou hij het ook niet geweest zijn? Hij heeft immers hier vroeger ook op aarde rondgewandeld met onze Heer Jezus? Zoveel kronieken bestaan er over zijn hier verrichte werken, dat men er eeuwen later nog van zal spreken. En hetgeen een keer niet onmogelijk geweest is, kan ook een tweede keer weer gebeuren.
Van mond tot mond vloog de wonderlijke mare het dorp door, dat God voor het zusje van de pastoor, te midden van de hevige wolkbreuk, een linnen tent gestuurd had, om haar voor natworden te behoeden. De beschermer van wezen en hulpelozen had de oude Sint-Pieter in eigen persoon daarmee op aarde gezonden.
Voorwaar, die geruchten kwamen het kind ten goede! Zij kwam er direct door in de mode. De oude vrouwen van het dorp spanden zich er dadelijk voor wittebrood voor haar te kneden en pap te koken om de kleine vreemdeling wat mee te kunnen brengen. De eerwaarde heer had de hele dag werk om de deur open te doen voor de boerinnen, die, in met hagelwitte doeken toegedekte schotels, vele uitgezochte lekkernijen kwamen brengen. Pastoor Johannes was een en al verbazing over deze onverwachte bezoeksters.
– Mijn beste heertje, ik kom u een kleine versnapering brengen. We hebben gehoord, dat uw zusje hier gekomen is, en nu dacht ik zo, dat een paar smakelijke hapjes haar wel goed zouden doen. Het zou natuurlijk nog wel lekkerder kunnen zijn, maar een dwaas, die meer geeft dan hij heeft. Onze harten menen het goed, eerwaarde, maar ons meel is nu eenmaal niet van het allerfijnste, want de molenaar, die gannef, heeft het een beetje laten branden, dat gedeelte tenminste dat hij niet gestolen heeft, die gauwdief. Mag ik de kleine engel eens zien? Zij zeggen dat het zo’n pracht van een kind is.
Hoe zou de eerwaarde haar het hun hebben kunnen weigeren, een voor een Veronka te gaan bekijken, haar te strelen en te liefkozen? Sommigen kusten zelfs de voetjes van de kleine.
De pastoor keerde zich telkens af, opdat zijn gelovigen de tranen niet zouden zien die hem van ontroering in zijn ogen opwelden; daarbij ondervond hij ook gewetenswroeging, hij verweet zichzelf:
– Hoe heb ik deze mensen zo verkeerd kunnen beoordelen! Op de hele wereld is er geen beter volk dan dat van Glogowa, en wat houden ze van mij! ‘t Is verbazend zoveel als ze van me houden !
Later tegen het avondeten kwam ook vrouw Adamecz, die zich tot dusverre weinig aan de nieuwe pastoor gelegen had laten liggen, en die zich veel liet voorstaan op de in hat graf aangegroeide baard van haar vader (die hem enigermate tot een heilige verhief), waarom zij zich met recht meende te mogen mengen in zaken die op de kerk betrekking hadden.
– Eerwaarde vader, – zei zij – het kind heeft iemand nodig om het op te passen.
– Ja, die zou het best kunnen gebruiken – zei de pastoor peinzend – maar de kerkelijke gemeente is arm.
– De duivel is arm – barstte vrouw Adamecz los, – omdat hij geen hart heeft. Maar wij hebben wèl een hart. En uw eerwaarde kan toch het kind niet aankleden en wassen en haar haar opmaken? En dan moet ze overdag ook telkens eten hebben, en bij de kantor kunt u met een kind toch niet in de kost gaan. U moet hier aan huis laten koken, heilige vader. Dat zeg ik u, ik, de oude vrouw Adamecz. De klokkenist is goed genoeg om de boel wat op te ruimen en in orda te houden, maar van de zorgen, die een kind vereist, heeft de kerel geen zier verstand.
– Dat is waar, dat is heel waar, maar waar moet ik ‘t dan…
– Waar u het dan moet laten? Maar ik ben er toch nog? Ik ben de aangewezen persoon voor keukenmeid bij een pastoor, ik zal niemand maar aanstoot geven.
– Ja, ja, – stotterde de pastoor verlegen – maar hoe zal ik aan geld komen om u te betalen?
Vrouw Adamecz sloeg met haar beide handen op haar heupen:
– Laat dat maar aan ons beiden over, eerwaarde heer, aan mij en aan God. Hij zal mij daarvoor wel in uw plaats belonen. Van avond nog kom ik bij u in dienst en breng dan mijn eigen potten en pannetjes mee.
De pastoor raakte in steeds grotere verbazing. En toen zijn vriend Urszinyi hem ‘s avonds kwam opzoeken en de pastoor hem de gebeurtenissen van die dog vertelde, sloeg zijn vriend de handen in elkaar bij het aanbod van vrouw Adamecz en riep uit:
– Adamecz? die oude heks? Zonder er voor te worden betaald? Zal God er haar voor belonen? Nu Johannes, zo’n wonder is er nog nooit gebeurd, dat iemand uit Glogowa God heeft aangenomen tot loonheer of borg. Gij hebt de mensen hier waarlijk betoverd!
De geestelijke glimlachte en diepe aandacht doortrilde hem. Ook buitengewoon, zo onbegrijpelijk! Maar hij vermoedde wel waar de oorsprong van deze ommekeer te zoeken was. Het gebed, dat hij tot Jezus gericht had toen hij op de koude zerken in de kerk neergeknield lag, was boven verhoord geworden. Jezus had de bewoners van Glogowa de egoïstische zielen ontnomen en hen van zijn eigen ziel meegedeeld. De geest van Jezus staat te lezen op de gezichten der mensen, is merkbaar aan hun gedrag… Werkelijk, er is een wonder gebeurd!
De in omloop geraakte verhalen over de paraplu drongen voor een deel niet tat hem door, en voor een deel lachte hij er om. ‘t Is waar dat hij wel niet verklaren kon hoe de paraplu daar terecht gekomen was, een ogenblik had hij er zelf verbaasd over staan kijken, maar verder had hij er zijn hoofd niet over gebroken, en het ding in een hoek gezet tot de eigenaar er van zich zou komen aanmelden. Op de keper beschouwd was het hele ding geen vijf stuivers waard.
Maar de gebeurtenissen van die dog waren hiermee nog niet uitgeput. ‘s Avonds verspreidde zich als een lopend vuurtje het gerucht, dat vrouw Michiel Gongoly, de vrouw van de nabob van Glogowa, in de Bjela-Woda, die ten gevolge van de wolkbreuk sterk gezwollen was, verdronken was. De rampzalige vrouw had over een plank de beek willen oversteken om haar ganzen die op de andere oever waren achter gebleven terug te halen; de ganzerik had ze al in veiligheid gebracht en ook een zwart gevlekte gans, maar toen ze terugkeerde om de overige te halen, was ze eensklaps uitgegleden en in het schuimende, stromende water gevallen. Hemel nog toe, ‘s morgens was er bijna geen water in, een geit had alles in één teng kunnen opdrinken, en ‘s middags reeds was het beekje aangezwollen tot een woeste stroom, die de arme vrouw, daar er niemand in de buurt was om haar te redden, deed verdrinken. De ganse middag was er naar haar gezocht, waar kon zij toch gebleven zijn? Alles werd doorzocht van onder tot boven, schuur, zolder en kelder, totdat ‘s avonds haar lijk bij Lehota werd aangespoeld. Boeren uit Lehota vonden het, herkenden het, en direct reed er een te paard naar Michiel Gongoly om hem de treurige tijding te brengen. Het droevig ongeval bracht grote opschudding te weeg in de gemeente. De mensen schoolden in troepen samen:
– Ja, God treft de rijken evengoed als de armen!
George Klincsok bracht de boodschap aan de pastoor:
– Overmorgen zult u een grote begrafenisplechtigheid hebben!
De klokkenluider ging op hoop van een glaasje brandewijn de Kantor het nieuwtje vertellen:
– Nu, mijnheer de kantor, – zei hij – raap nu al uw verstand te samen. Er is een vette dode hoor! Daar zullen mooie gezangen voor nodig zijn!
Twee dagen later had de begrafenis plaats. Im tijden had men in Glogowa de weerga er niet van gezien. Mijnheer Gongoly had ook de pastoor van Lehota ter begrafenis genodigd, opdat twee geestelijken lijkredenen over de overledene zouden houden; de kist was met een span paarden uit Beszterce gehaald, het kruis werd naar Kopanyica gebracht opdat het daar zavart zou worden geverfd door de schrijnwerker, die er vervolgens met witte letters naam en sterfdag van de overledene op moest zetten. Er was ontzettend veel volk op de been; was het nu tenminste maar mooi weer geweest! Maar juist toen de pastoor zich in vol ornaat met zijn ministrarten naar het sterfhuis begaf, brak er plotseling weer een hevige gietbui los. Hij zond derhalve Kwapka onmiddellijk naar huis terug:
– Ga ijlings naar mijn huis en haal de paraplu die vlak naast de kast staat.
Paul Kwapka staarde de eerwaarde met verbaasde ogen aan. De man had nooit eerder van een paraplu gehoord! Hoe kan hij dan ook nu weten wat dat voor een ding was!
– Toe dan – zei de pastoor ongeduldig. – Dat grote ronde linnen ding bedoel ik, dat we eergisteren boven de mand van mijn zusje hebben gevonden.
– O, nu begrijp ik wat u meent.
De pastoor ging zolang om niet dompeldoornat te worden onder de voorgalerij van Peter Majgo schuilen tot de snelvoetige Kwapka met de paraplu kwam aandragen, welke zijn eerwaarde tot grote verbazing van een ieder met een enkele handbeweging breed en rond als een rad uitspande, zodat het er uitzag alsof honderd vleermuizen door elkander gegroeid zaten. Vervolgens vatte hij het voorwerp hij de steel, hief het boven zijn hoofd, en schreed langzaam, vol waardigheid, statig voort zonder nat te worden; de regendroppels tikkelden en knetterden woedend op net wonderlijke gevaarte, maar gleden er, zonder het lichaam van zijn eerwaarde te deren, zachtjes van af op de grond.
Ook bij de begrafenisplechtigheid keek iedereen even verbaasd naar de paraplu. Mannen en vrouwen hadden er fluisterend de mond vol van:
– Die heeft Sint-Pieter gebracht!
Slechts de mooie verzen van de kantor leidden een ogenblik de aandacht er van af, en hier en daar hoorde men onder de verzamelden snikken, toen hij de dode deze gevoelvolle afscheidswoorden in de mond legle:
«Vaarwel, vaarwel mijn buren arm en rijk.
Vaarwel Paul Lajkó vaarwel zwager George Klincsok!»
Het hele gezin van Paul Lajkó barstte in tranen uit, en de vrouw van George Klincsok riep vol geestdrift uit:
– Mijn God nog toe, hoe heeft hij lat zó mooi weten te bedenken!
Deze ontboezeming was een grote aanmoediging voor de kantor, en zijn stem verheffend, sprak hij uit naam der dode de andere kennissen en bloedverwanten nog gevoelvoller toe. Geen enkel oog bleef hier droog bij.