This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Nádas Péter: Краят на един семеен роман (Egy családregény vége in Bulgarian)

Portre of Nádas Péter

Egy családregény vége (Hungarian)

Egyik nap a nagypapa éppen az ősöket mesélte a padláson. A nagymama hozott a közértből egy halat. Nagyon örült, hogy kapott, mert a nagypapa szerette. Két órát állt sorban, de a hallal nem mehetett templomba. Ha tudta, hogy ma hoznak valamit, akkor engem is magával vitt. Ezt nem szerettem, mert az emberek kiabáltak. ,,Nézzék, hogy tolakszik!“ ,,Nem tudja? Hátul a sor vége!“ ,,Süket.” ,,Hová gyűri már magát, hallja?” A nagymama fogta a kezemet és húzott maga után, és én nem láttam semmit az emberek között, mert ki akartak nyomni; és a nagymama is kiabált: ,,Szégyentelenek! Nem látják, hogy gyerekkel vagyok?” ,,Küldte volna a cselédjét!” ,,Ezt a lovat nevezni gyereknek!” ,,Hagyta volna, miért nem hagyta otthon?” ,,Fehér kalapban? Fehér kalapban jön, amikor zsírt osztanak?” A nagymama letépte a fejéről a fehér kalapot, és mindenki láthatta, hogy majdnem egészen kopasz, és akkor előbb kaptunk. A nagymama azt mondta nekem, ez a kiszolgálónő mindenkit becsap és szőkére van festve a haja. Egyszer ez a kiszolgálónő sikítani kezdett. ,,Jaj! istenem!” Összevissza csapkodott a kezével és sikított. „Jajistenem!” És dobogott a lábával. ,,Takarodjanak! Jaj, istenem, fogják be a szájukat! Vagy takarodjanak! Én dolgozó nő vagyok! Én így nem tudok! Így nem tudok számolni! Nekem számolni kell! Nem tudok! Nem bírom! Abbahagyom! Nem bírom!” Akkor mindenki elhallgatott. Nagy késsel vágta a zsírt, és a késről egy papírra kente, és mindenki csendben volt. A mérlegre dobta a papírt és megint vágta a zsírt és a papírra kente és nézte a mérleget. Sírt. Mi ott álltunk elöl. Az a nő vágta a zsírt és közben sírt, és megtörölte a szemét, de zsíros lett az arca és nem hallatszott más, csak a sírás és ahogy zörgött a papír. Féltem, elüldöznek minket. A halat betettük a kádba. Éjjel kopogtak az ablakomon. Nem mertem fölkelni, pedig láttam a katonasapkát; az apám. A halat addig a mosdóba tettük, hogy az apám fürdeni tudjon. Állt a kádban és szappanozta magát. Amikor ott voltunk a közértben, az a nő, akinek szőkére volt festve a haja, nem tudta tovább mérni a zsírt. Reszketett, mintha félne, kezében azzal a nagy késsel, és sírt. Akkor egy férfi, akit a templomban láttam, bement a pult mögé a nőhöz. A nagymama azt mondta, ha nagyobb leszek, ministrálhatok, de az apámnak nem szabad tudni, és akkor nálam lehet a csengő. Ha rázom a csengőt, mindenki letérdel. Amikor letérdeltünk, az a férfi, aki bement a nőhöz, ránk nézett, nem értettem, miért néz? nem csináltam semmit! és átkarolta a nőt, és leültette egy ládára és vigasztalta. ,,Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! Kérem, nyugodjon meg! Most már csend van. Számolhat, dolgozhat nyugodtan.” Térdeltünk, a toronyban megszólaltak, kondultak, kongtak a harangok. A pap felmutatta az Úr testét. A nő sírt és nem tudta abbahagyni. Mi álltunk és néztük. Szerettem nézni, hogyan szappanozza magát az apám; még a hátát is. A nő összetette a kezét, reszketett, mintha valakitől félne. Kezében a hosszú kés. ,,Ne haragudjanak! Nem bírom! Nem bírom! Ne haragudjanak!” Az a férfi, akit egyszer a templomban láttam, simogatta a nő szőke haját, ami festett. ,,Nyugodjon meg, kérem! Nem haragszik magára senki. Mindnyájan emberek vagyunk.” De akkor azt mondta valaki, hogy az a férfi biztosan csak azért vigasztalja a kisasszonyt, mert soron kívül akarja megkapni a zsírt; és megint mindenki kiabált. A hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. A nagymama azt mondta, pénteken megesszük. Elképzeltem a keresztfát. Az előszobában, a tükör alatt, a fiókban tartották a kalapácsot, a harapófogót, a fűrészt és a szögeket. Néztem a tenyerem, de nem mertem beleverni a szöget. A hal úgy úszkált, mintha keresne valamilyen kijáratot. Amíg körbeúszott, négyszer nyitotta a kopoltyúját. A nagypapa megkérdezte, akarom-e hallani a halszagú lány történetét? ,,Igen.” ,,Akkor jól figyelj – mondta a nagypapa –, hogy értsél a szóból!” Néztük a halat. ,,Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.” Azt hittem, az ősök idejében, amiről a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. „Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan időkben történt, amit már elfeledtünk, akkor, amikor még óriás szörnyek, kígyódémonok, sárkányok és nagy szellemek éltek a földön; és úgy éltek, úgy szerették, úgy gyűlölték egymást, akár az emberek. Csak a szeretet, a gyűlölet maradt. Ha gyíkot látsz vagy siklót, a szörnyek árnyai! Erre gondolj. És most erről, a csodák idejéről mesélek, s ez messzi föld. Ein unübersehbahres Gebiet. Az ősök, az más idő. Az ősök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kanaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott, az ősök az Eufrátesz völgyében, a Jordán völgyében, a Nílus mellett éltek, és az itt van, itt van egy karnyújtásnyira; nem hallod? a pálmák, a datolya pálmák hőségben zizegnek! még a fogad alatt megcsikordul a homok; nem is beszélve, ha virágba borulnak Kordovában az olajligetek! vagy nem is beszélve a német tölgyesek illatáról! ez itt van, ehhez nem szükségeltetik mély emlékezet. Én arról mesélek, amire te már nem emlékezhetsz. Itt kellett volna kezdenem. Vagy még előbb. Talán ott kellett volna kezdenem, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Kezdetben, de mikor? Ez már nemcsak neked, nekem is megfejthetetlen idő. És miből? A szellem az anyagot, aztán az anyag a szellemnek ezt a komédiáját? De ha nem itt kezdtem is, ezekhez a terekhez majd eljutsz magad. Tehát valamennyi idővel a teremtés után, ami annyit tesz: nagyon régen és nagyon messze, élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de később ezt a folyót Gangának becézték; élt itt a parton egy égi tündér. Tehát kezdődik a mese.



PublisherEgy csaladregeny vege, p. 81-85., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

Краят на един семеен роман (Bulgarian)

Един ден, дядо тъкмо ми разказваше за дедите на тавана. Баба донесе риба от магазина. Много се радваше, че е намерила, защото дядо обичаше. Два часа стояла на опашка и после нямало как да иде с рибата на църква. Да знаела, че днес ще пуснат нещо, щяла и мене да вземе. Това не го обичах, защото хората крещяха. „Глей как се бута!” „Краят на опашката е отзад! Да не би да не сте чували, а?” „Май е глуха.” „Къде се блъскаш, ма?” Баба ме държеше за ръка и ме дърпаше след себе си, нищо не виждах сред хората, защото искаха да ме изтикат; а баба викаше. „Безобразници! Не виждате ли, че съм с дете?” „Да беше си пратила слугинята!” „На това дърто магаре дете ли му викаш?” „Да го бяхте оставили вкъщи, а?” „С бяла шапка ми дошла! С бяла шапка, защото пуснали мас?” Баба смъкна от главата си бялата шапка и всички видяха, че е почти съвсем плешива и тогава получихме преди другите. Баба ми каза, че тази продавачка лъже всички и косата й е изрусена. Веднъж продавачката се развика. „Олее! Божичко!” Размахваше ръце и пищеше. „Олеле, Божичко!” И тропаше с крак. „Махнете се оттука! Млъкнете най-сетне! Изчезвайте! Аз съм трудеща се жена! Не мога така! Така не мога да смятам! Аз трябва да смятам! Не мога! Не издържам! Ще зарежа всичко! Не издържам!” Всички се умълчаха. Режеше маста с голям нож и от ножа я мажеше на хартията, всички мълчаха. Хвърляше хартията на кантара, пак режеше от маста и я мажеше на хартията и гледаше кантара. Плачеше. Ние стояхме най-отпред. Жената режеше маста и плачеше, изтри си очите, но по лицето й остана мас и не се чуваше нищо друго, само плачът й и шумоленето на хартията. Страхувах се, че ще ни изгонят. Сложихме рибата във ваната. През нощта някой почука на прозореца ми. Не посмях да стана, макар че видях военната фуражка; баща ми. Сложихме рибата в умивалника, за да може татко да се изкъпе. Стоеше във ваната и се сапунисваше. Когато бяхме в магазина, жената, която беше изрусена, не можеше повече да тегли мас. Трепереше, сякаш се страхуваше с оня огромен нож в ръцете, и плачеше. Тогава един мъж, когото бях виждал в църквата, отиде зад пулта при жената. Баба каза, че като стана по-голям, мога и аз да прислужвам на свещеника, но баща ми не бива да знае, и тогава мога да нося звънчето. Като разклатя звънчето, всички ще коленичат. Когато коленичихме, мъжът, който отиде при жената, ни погледна, не разбирах, защо ни гледа, нищо не бях направил! прегърна жената, сложи я да седне на един сандък и взе да я утешава. „Успокойте се! Успокойте се! Моля ви, успокойте се! Сега е тихо. Можете да смятате и спокойно да работите.” Бяхме коленичили, от кулата се чу глас, камбаните заудряха, зазвъняха. Свещеникът показа тялото Господне. Жената плачеше и не можеше да спре. Ние стояхме и гледахме. Обичах да гледам как баща ми се сапунисва, даже и на гърба. Жената скръсти ръце, трепереше, сякаш се страхуваше от някой. В ръката й беше големият нож. „Не ми се сърдете! Не издържам! Не издържам! Не ми се сърдете!” Мъжът, когото бях виждал веднъж в църквата, погали русата жена по косата, която беше боядисана. „Успокойте се, моля ви! Никой не ви се сърди! Хора сме.” Но тогава някой се обади и каза, че мъжът утешава госпожицата, защото иска да си вземе мас без да чака на опашката; и пак всички се разкрещяха. Рибата отваряше уста, мърдаше с хриле и плуваше във ваната. Баба каза, че в петък ще я изядем. Представих си кръста. В антрето, в чекмеджето под огледалото държаха чука, клещите, триона и пироните. Гледах дланта си, но не смеех да забия пирона. Рибата плуваше, сякаш търсеше някакъв изход. Докато направи пълен кръг, четири пъти отваряше и затваряше хриле. Дядо ме попита дали искам да чуя историята на момичето, което миришело на риба? „Да.” „Слушай тогава – каза дядо, – за да разбереш хубавичко!” Гледахме рибата. „Веднъж, много отдавна, веднъж, много далече, се случило, каквото се случило.” Помислих, че е било по времето на дедите, за които ми разказа на тавана, но дядо поклати глава. „Не! Казах ти да внимаваш! Не внимаваш! Дедите ни не са имали време да умрат, живи са още, в нас живеят. А това, което се готвя да ти разкажа, се е случило във времена, които вече сме забравили, когато на земята живеели огромни чудовища, змии-демони, змейове и духове; те живеели, любили се и се мразели, като хората.Останали само любовта и омразата. Видиш ли гущер или смок, сенки на чудовища! сещай се за това! Сега ще ти разкажа за това време на чудеса, за тези далечни земи. Ein unübersehbares Gebie[1]. Дедите са от друго време. Дедите са живели в земите на Харан, откъдето е тръгнал Авраам, живели са в Ханаанската земя, откъдето е избягал Яков, живели са в земята на Египет, където властвал Йосиф, дедите ни са живели в долината на Ефрат, в долината на Йордан, край Нил, и тези земи са тук, на един разкрач разстояние; чуваш ли? как звънтят в жегата палмите, фурмите! а в зъбите ти хруска пясък; да не говорим за потъналите в цвят маслинени горички в Кордова! да не говорим за дъха на немските дъбрави! но тези неща са тук, за тях не е нужна дълбока памет. Разказвам ти неща, за които няма как да си спомняш. Налага се оттам да започна. Или дори още по-рано. Навярно там, че в началото Бог сътворил небето и земята. В началото, но кога? Това е време непонятно не само за тебе, но и за мене. И от какво? Духът създал материята, а впоследствие материята – комедията на духа? Но дори да не започна оттук, ти и сам ще стигнеш до тези пространства. И така, известно време след сътворението, което означава, че много отдавна и много далече, живяла реката, голямата река, коя река? тогава реките нямали още имена! по-късно й дали името Ганга; на брега живеела небесна фея. И така, приказката започва.


[1] Ein unübersehbares Gebie (Нем.) – Непонятни пространства (Бел. прев.)



Uploaded bySvetla Kjoseva
Source of the quotationsaját

minimap