Alig néhány hónap telt el az ura halála óta és Zsófinak már erőltetni kellett
az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek
sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított
a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset:
nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának
nagy bánata mellett olyam szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az
öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott
feledkezni a munkában, mint régebben soha.
Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan
feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok:
egyszer, amint a fejéshez ment s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta,
– szép búsan sorjáztak ki a lovak s szőrükön megcsillant az első csillag fénye
– máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai
közé gyűrte a pelenkát s belegügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor
egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés
a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene
el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Félelmében
ide-oda kapkodott, hogy elcsípjen valamit abból a szörnyű emlékből, amely most
fog örökre elfutni az emlékezete elől, de mindig csak részletek villantak fel,
sohasem az egész. Egyszer arra emlékezett, ahogy az ura vadásztáskájába a kolbászt
meg a kenyeret beletette, még a havas udvarra is, ahogy a tarisznya fölött a
szürkületbe kitekintett; máskor a Horváth Péter bácsi arca volt előtte, amikor
éjszaka bezörgetett, ott állt a tornácon s nem tudta, hogy kezdje, – mögötte
a holdas udvaron a kocsis körülötte sipkás tapogó emberek. Egyszer-egyszer olyan
világosan merült föl ez a kép, hogy még az udvar mélyén a kutat is megtudta
különböztetni, a káván csillogó vödröt, mintha akkor az egyszer látta volna
a kútjukat s többé soha. De mindig csak egy-egy ilyen kép világosodott ki előtte.
Az eszével el tudta ugyan sorolni, mi hogyan következett, de nem látta, csak
azt a darabkát, amit az emlékezete föltálalt; sokszor még az ura arcvonásait
sem bírta visszaidézni. Ilyenkor hálátlannak és gonosznak érezte magát s az
esze belefáradt az erőltetésbe. Szerencsére, a gyerek nem fekhetett ott ítéletnapig
kitakartan; a karjára kellett venni, elbolondítani valamivel, mert durcás, haragos
kölök volt, ha ordítani kezdett, kidagadtak fején az erek. A lovak is visszabandukoltak
s a tehén alatt a sajtárba föcskölő tej ritmusán elbódulva Zsófi visszaereszkedett
a napi munka hullámverésére; az emlékezés pillanatai pedig mind ritkábban vették
elő öt, mintha öntudatlanul is védekezett volna a velük járó szorongás ellen.
Talán az évszak is okozta, hogy az a nap olyan messze sodródott Zsófitól. Az
ura a februári körvadászaton járt szerencsétlenül, aztán hamar kitavaszodott;
a kút körül felengedett a jég, melyen az itató állatok el-elcsúsztak, a tetőn
nedvesen virított a moha s a frissen meszelt istállófal vakított, mint a tükör.
Abból az udvarból, amelyre a Sömjén kocsiján Horváth Péter bácsi beállított,
nem maradt semmi, s ha Zsófi látni akarta a saraglyát, melyen a pokrócba takart
urát behozták, egy egészen más udvarba kellett átszállnia. A hó a gádor előtt,
a lehalványadó csillagok az égen, a szürkeség az embereken, a vérfolt a pokrócon:
olyan, mintha nem is maga látta, csak hallotta volna. Igaz, hogy néha kísérteties
élesen tért vissza belé, amint a szegény urát öltöztették. A karja kiszaladt
a mosogató asszony kezéből s hangosan koppant az ágy szélére. De ez az éles
koppanás olyan elszigetelt volt, sem előtte, sem utána semmi, élességében csak
annál valószínűtlenebb. Ebből a lombos udvarból, melynek napos, döngöl, földjén
fecskék gyors árnyai keresztezik egymást s kotlósok menekülnek az elszabadult
csikó elől, nem tudott visszatalálni a maga zsibbadt ijedelméhez, a kipakolt
halott fölött kiszakadó sikoltásaihoz.
Mondják, úgy viselkedett, mint az eszeveszett, le akarta szaggatni magáról a
ruhát s le kellett fogni, mert indult, hogy megöli a Sömjént, akit az ura haláláért
okolt. Most már ezt a kétségbeesett dühöt sem bírta föltámasztani. Igaz, hogy
a Sömjén hibás volt; a vadászat, mint rendesen, az ő pincéjében ért véget s
neki megvolt az a bolond virtusa, hogy rázárta a vendégeire az ajtót s addig
ki nem eresztette őket, amíg valamennyien el nem áztak. Ma se tudja senki, hogy
történt a szerencsétlenség. Péter bácsi is arra emlékezett csak, hogy Sándor
az új puskáját mutogatta; egy centivel föllebb vitt a puska, de ő már úgy számítja
a lövést. Voltakép senki se figyelt rá, a vadászok egy része összevissza kornyikált,
a másik a murás Pethest csúfolta, a híres kocavadászt, egyesek meg az alsó pincében
ittak s a hordók közül támolyogtak elő, amikor a lövés eldördült. Csak annyi
biztos, hogy meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett,
magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől-szemben.
Az anyósa többször is elmesélte neki ezt; Zsófi ilyenkor hallgatott, s ha lehetett,
fordított a szón. Derengett benne valami, hogy amint az urát mosdatták, ő egyszerre
csak sikoltozni kezdett, az udvarra rohant s emberek birkóztak vele a hóban.
De ez most úgy tűnt föl, mintha valaki más sikoltozott volna belőle s más birkózott
volna. Ahogy itt ült a tornácon, az anyósa mellett, s nagy zsákvarrótűvel foltozgatta
beszéd közben nyárra a zsákokat, olyan volt az egész, mint az álom.
Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek
úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben
volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő
tisztelettudással húzódozott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük s
még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek
rá s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta.
Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát s lelkiismeretfurdalást
érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó
emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú
özvegyi sorsára gondoljon; «meg se száradt a menyasszonyi csokra s már feketébe
öltözött», «huszonkét éves s már itt áll a világban, mint a kisujja», addig
gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik
időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no megvigasztalódtál már kicsit,
Zsófink, s félre fordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi
tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni s azon volt,
hogy épp olyan fejhangon feleljen, mint ők: nem olyan könnyű abba beletörődni
ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. Eleinte bántotta valami, amíg
ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az
ángyi nyúlós vigasztalásából s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint
a szavai; de hogy ez a maga-búsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott
viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül
válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott,
hogy mint «fiatal özvegy»-et meg ne ítéljék.
Szégyenkezéséből annyi maradt csak meg, hogy ritkábban ment ki az utcára, ahol
mindenki a gyászát tartotta elé. Még haza sem igen járt, mert azok is úgy voltak,
hogy álló héten alig gondoltak dolguktól rá, meg a szegény urára, de ha ő munka
után hazaszökött, mindjárt azt hitték, ráncolni kell a homlokukat a szánakozástól.
Akkor már jobb volt otthon az apósáéknál. Azok legalább vele együtt felejtettek.
Az öreg Kovács éppoly szótlan ütötte a levesébe a bajszát, mint azelőtt, s legénysógora,
a Józsi, már két héttel a temetés után az iparoslegényekkel kuglizott; mondják,
hogy a szolgalegények el is verték egy külsősori lány miatt. Az anyósa néha
előhozta a fiát, de csak ha idegeneknek mutathatta a bánatát, vagy ha munkaidőben
is az újság vasárnapi mellékletét böngészte. Ezek közt még Zsófi gondolt a legtöbbet
szegény Sándorra s megnyugodhatott, hogy mégsem olyan rossz asszony ő, mint
a faluban érzi, ahol annak a «szegény, szerencsétlenül járt» Kovács Sándornak
a feleségét képmutatóskodásra kényszerítik az özvegyasszony híréért.
