Néztem,
a víz hátán hogy pislákolt a gyenge fény,
fel-fellobbant, mint az élet
anyám szelídszép őzszemén,
mikor kézen fogva tartottam még
ezen a világon,
s ő susogva rám hagyta mindenét,
mi elmaradt, mi megesett,
pattanó labdát,
énekszót és Istent,
elszáradt, régi szerelmeket.
Rebegő igent, konok búcsúkat,
szívének halkuló dallamát,
mit nekem szánt
szépíteni mindent,
és táncoltatni még körülöttünk
a halált,
mielőtt elmegyek,
s ő halhasson maga,
… s hogy pora is enyém
legyen,
hogy utolszor én vegyem őt
ölbe,
és úgy vigyem haza,
hogy közben eleresztem,
s tudjam, már szabad.
Anyám, lángot úsztatok utánad,
nézd, csillagot mutatok a csillagoknak
a fekete folyón,
ilyenkor látni vélem,
merre vagy, tenyered közé veszed
mécsnyi lángom, e gyenge fényt,
és viszed magaddal messze,
mint megtalált reményt:
én élek.
