Éjszakai tölgyfa (Hungarian)
Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje súrolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját széthárította.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.
És lélegeztek mindaketten.
Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.
Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr. | Uploaded by | P. T. |
| Source of the quotation | http://dorysmay.lapunk.hu |
|
Night Oak (English)
At night it happened, a passerby
heard some noise, looked back:
an oak tree suddenly behind.
The by-passer stopped, waited.
The oak came with fresh, dirty,
unearthed roots, long snakes waving
on the asphalt road,
came as a malformed mermaid, scampering.
Its broad brushing head scratched
the silent margins.
Once reaching the traveler,
she leaned suddenly against a lamppost,
with flowing leaf mane.
A face watched from behind the foliage hair.
Large, mossy face. Maybe. Or something else.
Then the bystander's
contours felt more relaxed,
mist overrunning fluid shores,
as when someone suddenly darkens
into an image of a forest lake,
because like that, she mirrored a face.
They both breathed.
There were bird nests in her hair,
with sleeping birds in them, worriless,
forgotten.
Because she was urgent.
She was standing so insistent, still,
as oak-shaped news
which gets tired, unsolvable.
Already, the hair curtain fell.
She turned away. Left. Strange feet.
She carried the nests, the birds
and in front
of the passer’s intense eye
the street neon lamp-line scattered light on her.
The abandoned earth pit waited for her,
in which she was reconciled. |
