Nemes Nagy Ágnes: The Thirst (A szomj in English)

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

1944

How do I tell you? At a loss for words:
You leave me with indescribable thirst.
– If my body were a carnivorous vine,
I’d absorb you into my essential brine.
Your lukewarm amber skin would be mine,
the delicate hands with which you entwine
yourself and let me know, alas, which each
fleeting flash: you remain out of reach.
Mine would be your arms, leaning over my own,
mine, your black hair, like raven feathers flown,
swept on wings soft, swift, intimate,
over rolling landscapes, gleaming, infinite.
I would soak up your flesh, liquescent,
the shuddering wizardry of your scent,
as dense and sweet as a tropical age,
ancient horsetail, otherworldly sage.
Up, up, into me, your fitful flair
(like a lantern, floating in midair)
greedily, insatiably, I’d make you mine,
If my body were a carnivorous vine.

– But like this? What is left? I shall never rest.
You love me, I love you. It’s all so hopeless.