Elképzelem a tengeri fű illatát.
Dal lesz az is, mint akármelyik madáré, csak kecsesebb és messzebb-hasító. Akár a nyíl, szárnytalan suhanás.
De elbűvöl a közelibb világ: – Ó – ó, dúdolgat aranyos borostái mögül a hajnali felkelés istene. A szappanhabból szárnyalnak elő szentjei, és teaillatú mosolyának kopott templomában húnytszemű néger királyok apró szobrocskái indulnak vándorútra a betlehemi hajnalcsillag felé.
És… majdnem elfelejtem! – a téren a nagydarut szerelik, és káromkodva szidják a művezető anyja istenit, mert hiányzik a nagycsavar, és nagycsavar nélkül mi egy nagydaru. Borzalom elgondolni is!
Ennyi csodához jár a ráadás. Beárad az ablakon a tengeri fű szaga.
