Pásztor Béla: Holdaskönyv 1. Az ifjú boszorkányok énekeiből

Weöres Sándor - Pásztor Béla

Tűz a házam, ispiláng,

hegyes tornya rőzseláng.

Piros-sipkás emberke

mákot kaszál kertembe'.

Ha karodban elalszom,

hét tükörben nézd arcom.

Ha álmodban meghalok,

csukj be hét nagy ablakot.

Anyám, ne űzz denevért,

minden köved engem ért.

Én sírtam kiszegezve

ajtód fölött az este.

Fehér kígyó jaj de szép!

Fején a Hold gyöngye ég.

Sziszegése : zuzmarás

fülemüle csattogás.

Ha szerettél, eressz be,

ne tégy seprűt keresztbe.

Jaj, ne hívjál templomba,

hívjál üres malomba.

Jegyzet (Weöres Sándor):

- Bizonnyal szokatlanul érinti az olvasót, hogy ennek a strófa-sorozatnak két szerzője van. Csak regény, színdarab, tudományos munka szokott több szerzőtől származni, vers szinte soha. Ezért néhány szót kell szólnom a Holdaskönyvről; meg azért is, hogy a szerzőtársról, Pásztor Béla barátomról megemlékezzem, aki a második világháborúban zsidó kényszer-munka-szolgálatos volt és eltűnt.

Abban a költő-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk, Pásztor Béla volt valamennviünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket. 1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám, ilyenkor valósággal fürödtünk a felelőtlen, kacskaringós, elszabadult vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik; ha az egyik leírt valamit, belejavított, vagy belerontott a másik; javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk az ötleteket, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port. A közösen írt strófákból egy marékravalót kis ciklusokba osztottunk, Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös hancúrozás. Vagy primitív hímzések, naiv kerámiák: sűrű indázatban nyüzsgő pirinyó démon-, ember-, állat-alakok.

Weöres Sándor – Pásztor Béla

Vampa la mia casa, una falena,

sua torre fine, fiamma di stipa,

ometto, in testa berretto rosso,

miete papavero nel giardino.

Se nelle tue braccia m’addormento,

guarda in sette specchi il mio viso.

Se nei tuoi sogni mi vedi morire,

chiudi tosto sette grandi finestre.

Madre, non braccare pipistrello,

ogni tua pietra me aveva colpito.

Ieri sera ero io che piangevo

sopra la tua porta inchiodato.

Serpe bianco, è bello eccome!

In testa, perla di Luna riluce.

Il suo sibilare: pruinoso

fischio dell’usignolo.

Se m’amavi, concedimi il passo,

non mettere la scopa di traverso.

Ohi, non invitarmi nel santuario,

invitami in un mulino vuoto.