Indiánok és a halál (Hungarian)
Nehéz földszagú nyári alkonyat volt, A rózsák fullón tárták szirmukat, Ültünk öcsémmel, mint két indiánok, A bokrok sárga sátora alatt. Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem. Fejünkön tarka varjú-jércetoll, Ő Őz volt, ama szelíd, szőke Főnök, En meg a kócos Fekete Bagoly. Mesélj valamit, szólt öcsém - s meséltem: „...ekkor meghalt a vén indus király. ” Mi az, hogy: meghalt? - kérdezte szomjúan. Mi az, hogy: meghalt? Mi az, hogy: halál? Kérdezte százszor s én úgy néztem rája, Mint népükre a sötét jóspapok. Gonosz gyönyörrel futotta át testem Az elmondatlan, rémséges titok. Még vártam - s mögöttem a domb két ormán, Mint oltártűz, úgy bíborlott a Nap, Sötét köpenyként hullt fűre az árnyam, Hogy kitártam két vézna karomat. Még jó lehettem volna, mesehídon Vihettem volna át a rém felett, De gonoszul úgy harsogtam öcsémre E szó értelmét, mint ítéletet. „A halál az - hogy a levél lehullik És pókhálóknak repül a bogár. A hintalónak eltörik a lába, S a búgó csiga nem búg soha már!”... „És én?” Te is! - „és anyus?” Ő is meghal! És meghal mind, mi él, repül, mozog!... (Ekkor egy csillag konyult le az égről.) „A csillag is?” Az is, nézd - láthatod! „Akkor hát fussunk, fussunk a haláltól! ” De feleltem: elfutni nem lehet! Gyilkos és hideg vérbírája voltam, Es úgy néztem rá, mint kísértetek. Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem. S a lehullt idők függönyein át, Még most látom: a halált már sejtő, De reménykedő, rémült mosolyát. Es látom, amint sírva fut a kerten A ház felé, s én: fekete madár, Csapongó karral szállók a nyomában, Kegyetlenül, mint maga a Halál... Uploaded by | Cikos Ibolja |
Publisher | Magvető Könyvkiadó |
Source of the quotation | Válogatott versek |
Publication date | 1959 |
|
Gli indiani e la morte (Italian)
Tramonto d’estate, carico dai profumi di terra,
Le rose spalancavano asfissianti i loro petali,
Seduti, come due indiani, mio fratellino ed io,
Sotto la tenda gialla dei cespugli.
Lui poteva avere quattro, io forse dieci anni.
In testa con le piume di un giovane corvo,
Lui, il Capriolo, quel mite Capo biondo,
Io invece il scarmigliato Gufo Nero.
Racconta qualcosa, disse mio fratello – ed io
Raccontai: “…e allora morì il vecchio re indiano.”
Cosa vuol dire: che è morto? – domandò curioso.
Cosa vuol dire: che è morto? Cosa vuol dire: morte?
Mi domandò cento volte, ed io lo guardai, come
Guardano i cupi cartomanti, il proprio popolo.
Quel angosciante ancor’ non svelato segreto
Mi permeava, con una malvagia voluttà il corpo.
Aspettai ancor’– dietro di me, il sole imporporò,
Come fiamma sull’altare, la cima della collina,
La mia ombra, mantello nero disteso sul prato,
Per come tenevo allargate, le mie esili braccia.
Potevo esser’ ancora buono, sul ponte fatato
potevo portarlo oltre, per sormontare la paura,
Ma gli gridai in faccia perfidamente, come
Una condanna, il significato della parola.
“La morte è – quando cadono le foglie,
L’insetto viene preso dentro la ragnatela.
Al cavallo a dondolo si spezza la gamba,
E la trottola non girerà più come impazzita!”…
“Ed io?” Anche tu! “E la mamma?” Morirà anche lei!
E morirà tutto ciò ch’è vivo, vola, si muove!...
(In quel momento dal cielo cadde una stella!)
“Anche la stella?” Anche quella, guarda – si vede!
“Allora scappiamo, scappiamo dalla morte!”
Ma io risposi: scappare via è impossibile!
Diventai il suo assassino a sangue freddo,
Il suo giudice, e lo guardai, come un esaltato.
Lui poteva avere quattro, io forse dieci anni.
E attraverso la coltre degli anni passati,
Or’ lo vedo: il suo sorriso terrorizzato, che
Intuisce la morte, ma è fiducioso ancora.
E vedo, mentre piangendo corre attraverso
Il giardino verso casa, ed io: uccellaccio nero,
Con le braccia svolazzanti volo spietatamente,
Come se fossi la Morte stessa, sulle sue orme.
|