Pásztor Béla: Kémény mellől

A kémény mellől nézek szerteszét,
Mint kinek árvíz önté kertjeit
S dereglye-váró, égnek tárt kezét
Csak víztől-súlyos szárnyak verdesik.
 
A háztetőkre szorult életem,
Nem hallok mást, csak vészharang szavát,
S mint vízen egy-egy sötét holttetem,
Úsznak alattam el az éjszakák.
 
Mit építettem, mind-mind rombadőlt,
Csak néhány torony küzd még reszketeg,
Mint hullámsírból halott téritők,
Konokul nyújtva fel keresztjüket,
 
Azok felé, kiket még fenn dobál
Málló facsonkján egy-egy kurta nap
S kiknek nem sorsuk, hogy a vad halál
Mélyébe küzdés nélkül hulljanak.

Ridosso al comignolo mi guardo intorno,
Come colui che tiene il giardino inondato,
Le mani al cielo, in attesa della scialuppa,
Sbattono solo le ali appesantite d’acqua.
 
La mia vita incastrata sul tetto della casa,
Silenzio, solo la campana suona a stormo,
Come i cadaveri tetri, uno ad uno, sull’acqua,
Lentamente, sotto di me, le notti scivolano via.
 
E’ crollato tutto quel che avevo costruito,
Solo alcuni torri lottano ancora tremando,
Come dagli abissi i missionari morti,
Levano ostinatamente in alto le loro croci,
 
Verso coloro, che ancora ballotta in alto  
Sul troncone sgretolante, qualche giorno corto
Coloro, che rifiutano il destino di cadere,  
Nelle braccia della morte senza combattere.